Kapu az ismeretlenbe - 5. rész

 Másnap reggel arra ébredtünk, hogy az űrhajónkat körbevették. Én az ablakból rögtön felismertem ezeket a lényeket. Hiszen tegnap az egyikük belemart a kezembe és még mindig fáj. Nem mertünk kilépni az űrhajóból, mert nem tudhattuk, mi lesz az óriási, félembernyi nagyságú madarak reakciója. Pablo ötlete szerint volarnak kereszteltük el őket. A „volar” szó azt jelenti spanyolul, hogy repülni. Az eredeti szándékunk az volt, hogy távolról megfigyeljük az itteni élőlényeket, de ők még azt is lehetetlenné tették, hogy elhagyjuk az űrhajót. Húszan-harmincan lehettek körülöttünk.

– Valószínűleg rengeteg volar élhet errefelé. – mondta Adam – Nem hülyék, mivel szerintem akkor rejtőztek el valahová, mikor meglátták az űrhajónkat leszállni.

– Biztos megijedtek, mert még sosem láttak ilyet. Az is elképzelhető, hogy a mi létezésünkről nem is tudnak, hanem csak az űrhajóról. – mondta Lisa.

– Engem tegnap az egyikük látott egészen közelről. Ha fejlett az információs csatornájuk, akkor már mindannyian tudhatnak rólunk. – mondtam – És ha az egyik volar képes volt engem megtámadni, akkor ki tudja, mi történne, ha elhagynánk a hajót!

– Az emberekkel ezek a kis fejletlen lények nem húzhatnak ujjat! – kiáltotta Pablo – Nekünk vannak gépfegyvereink, melyekkel pillanatok alatt megölhetjük őket.

– Ez igaz, de mi nem azért jöttünk, hogy vérfürdőt rendezzünk. – szólt Adam – Kutatni és együtt élni szeretnénk. Ha elkezdenénk lövöldözni, akkor vagy félelmet, vagy agressziót keltenénk bennük és a barátságukat sosem nyernénk el.

– Kinézetre nem vagyunk sokkal nagyobbak náluk, ezért muszáj lenne valamivel tekintélyt parancsolnunk. – vitatkozott tovább Pablo – Ha belelőnénk egyszer a levegőbe, akkor legalább tudnák, hogy mi vagyunk a magasabb rangúak.

– Talán az lenne a legokosabb, ha még egy ideig nem mutatkoznánk előttük. – folytatta Adam – Ha igaz, amit Lisa feltételez, és azt hiszik, hogy az űrhajó valami hatalmas élőlény, akkor ez egy ideig nyugodtan maradhat így. Mivel az űrhajónk mérete legalább harmincszor akkora, mint egy volar ezért egy általuk ilyen hatalmasnak tartott „lényt” biztosan nem mernének megtámadni.

– De előbb-utóbb úgyis el kell majd hagynunk a hajónkat. – mondta Pablo – Az élelmiszerkészletünk már a felére csökkent. Fel kellene térképeznünk a bolygónak ezt a részét és megnézni, hogy hol találunk táplálékot. Meg van az esély arra is, hogy ezen a bolygón nincs ember számára emészthető tápanyag. Akkor azt hiszem, lehúzhatjuk a rolót. Egyszer muszáj lesz kilépnünk a hajóból és kommunikálni a volarokkal!

– De mégis hogyan kommunikálhatnánk, ha egyértelműen nem értik a mi nyelvünket és valószínűleg a testbeszédünket sem? – kérdezte Lisa.

– Azt hiszem, nekem van egy remek ötletem a probléma megoldására. – válaszoltam.

– Halljuk, Carrie! – mondta lelkesen Pablo.

– Ha már nem kommunikálhatunk a volarokkal hangok vagy mutogatás segítségével, akkor tegyük meg inkább képekkel. Ezt biztosan észlelni fogják, mivel vannak szemeik. Vetítsünk ki olyan képeket az űrhajó oldalára, ahol mi barátságban, békében vagyunk a volarok mellett ezen a bolygón. Akár magunkról is megoszthatunk néhány információt.

– Ezt tényleg jól kitaláltad! – szólt elismerően Adam – Megfigyelés céljából pedig aktivizálhatnánk a kamerákat a hajó oldalán. Úgy tűnik, egy zseniális kutatásnak nézünk elébe!

A tervemet sikerült kivitelezni. A volarok még másnapra sem tűntek el az űrhajónk közeléből. Felettünk köröztek és merev tekintettel bámulták a kivetített képeket. Mi eközben rengeteg fotót és videót készítettünk róluk. A testfelépítésüket tanulmányoztuk legelőször. A fejük olyan volt, mint a madáré. A szemük sötétzöld, csőrük pedig elég hosszú, éles és fénylő. Nyakuk szintén hosszú volt, akár a hattyúknak. A hatalmas szárnyaikat fehér, csillogó pikkelyek borították és rendelkeztek farokúszóval. A két lábuk karmokban végződött. A hasukat nem fedték pikkelyek, így látni lehetett a fehér színű, feketén pöttyözött hasukat. Magas hangokkal és különböző repülési formákkal kommunikáltak egymással. A kinézetük alapján arra következtettünk, hogy kozmopolita életmódot folytathatnak. Egyaránt életterük volt a szárazföld, az óceán és a levegő, de leginkább a repülést kedvelték. Néhány fényképen a kék gömböket is láthattuk. Sok volar a csőrében vagy a karmai közé szorítva vitte ezeket. Elég sokat vitatkoztunk azon, hogy mik lehetnek ezek a gömbök, de végül abban egyeztünk meg, hogy ez talán a volarok egyik tápláléka. Megfigyeltük, hogy hófehér, szárnyas „barátaink” éjszakánként a fák tetején alszanak. A bioritmusuk az itteni napszakokhoz van igazodva. Kétszer olyan sokáig tudnak ébren maradni, mint az ember, viszont kétszer annyi alvást is igényelnek. Pár nappal később esett némi csapadék a bolygónak ezen a részén. Ők ekkor nem húzódtak be sehová, pikkelyes testükről pedig pillanatok alatt lepergett a víz.

A volarokat egyre jobban megismertük, viszont a saját problémáinkkal nem mindig tudtunk megküzdeni a hajón. Pablo és Adam között gyakran feszültség volt. Ők voltak a domináns személyek ötünk közül annak ellenére, hogy mindenki véleménye és hozzáértése számított. Adam az intelligenciája miatt, Pablo pedig a temperamentumának köszönhetően akarta mindig a véleményét hallatni vagy irányítani. Már több mint egy hete lehettünk az exobolygón, amikor Pablo végre valamivel jobban érezte magát. A keze még most sem nézett ki a legjobban, de már gyógyulásnak indult. Betartotta azt az ígéretét, hogy mindennap imádkozni fog az életéért. Isten pedig még egy teljesen már világba is elkísérte őt és segített rajta, mert hitt benne. Ekkor persze még nem tudhattunk, hogy milyen céljai is vannak Pabloval. Ennek a kalandvágyó és kíváncsi férfinak hamar elege lett a csendes szemlélődésből, és a tettek mezejére akart lépni.

– Egy ideje már itt vagyunk a Proxima Centauri bolygóján, de ennek az időnek a túlnyomó részét az űrhajónkban töltöttük. Én annak idején nem azért jelentkeztem a csillagközi utazásra, hogy ölbe tett kézzel ücsörögjek egy fémszerkezetben! – mondta gesztikulálva Pablo – Azért jöttem, hogy hihetetlen kalandokat éljek át még akkor is, ha az életemet kockára tehetem.

– Hát nem tudom, hogy elhagyhatjuk-e már a hajót – szólt Adam – a kivetített képekre végül is a volaroknak semmi negatív reakciójuk nem volt, de még mindig nem vehetjük biztosra, hogy a hajót elhagyva nem támadnának meg minket.

– Elég volt a folytonos töprengésből, Adam! – mondta Pablo – Más élőlényeket leginkább a velük való együttélés során lehet megismerni, más bolygót pedig körültekintés és feltérképezés során. Elismerem, hogy te egy zseni vagy, de hogy is mondjam... kicsit félénk.

– Ne nevezz gyávának csak azért, mert megfontolt és elővigyázatos vagyok! – védte magát Adam.

– Fiúk, ne veszekedjetek! – csitítottam őket.

– Hadd mondjam végig! – folytatta Pablo – Mi értelme van a zseniális ötleteknek és terveknek, ha senkiben sincs elég bátorság és vállalkozószellem, hogy azokat megvalósítsa? Döntsük el szavazással, hogy elhagyjuk-e holnap reggel az űrhajót! Nah fel a kezeket, ki tartja magát bátor felfedezőnek? – Ivant és Adamet leszámítva mindenki feltette a kezét. Ketten szavaztak nemre, hárman pedig igenre, ezért holnap elhagyjuk a hajót. Holnap lesz az első nap, amikor az emberiség először találkozik személyesen egy teljesen idegen civilizációval!

Kapu az ismeretlenbe - 4. rész

       – Tisztelt asztronauták! Megkaptuk az üzenetüket. Csodálatos felfedezés tettek az emberiség számára. A barna törpe híre már elterjedt a legtöbb országban. Gratulálunk önöknek! Reméljük, hogy mostanra már szerencsésen megérkeztek a Proxima Centauri körül keringő exobolygóra. Rendkívül büszkék lehetnek magukra, amiért beléptek egy olyan világba, ahová az emberi faj eddig még nem jutott el. Elismeréssel tartozik önöknek az egész Föld. Izgatottan várjuk az újabb híreiket. Reméljük, hogy az élelmiszerkészleteik még egy jó ideig nem fognak kifogyni és az exobolygón is találnak majd utánpótlást. Üdvözlettel: a NASA – Lisa boldogan olvasta fel a Föld üzenetét a képernyőről. Ez akkor érkezett meg, amikor Adammel és Pabloval a dzsungelben voltunk. Ez volt az első üzenetünk a Földről, amióta kint vagyunk a világűrben. Mindegyikünk nagy lelkesedéssel fogadta.

       – Ha megengeditek, én megfogalmazom a válaszlevelet és hozzá mellékelem a képeinket. – mondta Adam.

        – Rendben – felelte Ivan – néhányunknak most úgyis egy kis pihenésre van szüksége. – ezzel rám és Pablora célzott. Ivan orosz származású volt, de egyetemre már Amerikában járt. Évekig dolgozott az Egyesült Államokban orvosként, az űrkutatással csak később kezdett el foglalkozni.

      – Sajnos rossz hírt kell közölnöm – mutatott Pablo egyre rosszabb állapotban lévő kezére – Pablo, amikor a rovar megcsípett, méreganyagot juttatott a szervezetedbe. Az is elképzelhető, hogy ez halálos méreg. Én sajnos semmilyen gyógymódot nem tudok neked ajánlani, mert ez a méreg a földi orvostudomány számára ismeretlen.

       – Tehát néhány napon belül akár meg is halhatok? – kérdezte ijedten Pablo.

   – Az is elképzelhető, de reméljük, hogy nem lesz komolyabb bajod. – válaszolta Ivan – Mindenesetre mindenkinek azt tanácsolom, hogy mostantól csak akkor hagyja el az űrhajót, ha olyan öltözék van rajta, ami a teljes bőrfelületét befedi! Hiába van több mint 40 °C. Így talán elkerülhetjük a további csípéseket és sérüléseket.

       – És az én sebem veszélyes? – kérdeztem tőle.

     – A tiéd egy-két hónap múlva szinte teljesen be fog gyógyulni, csak egy halvány heg fog maradni a helyén. – a válasz egy kicsit megnyugtatott.

Hamarosan ezen a bolygón is eltelt egy nap. Adam kiszámította, hogy az égitest, kétszer olyan lassan forog a tengelye körül, mint a Föld, vagyis kétszer olyan hosszú ezen a bolygón egy nap, mint nálunk. 
Éjszaka láttam a betegszoba ablakából a sötétbordó égboltot. Pabloval ketten voltunk ebben a teremben.

       – Nézd csak! – odahívtam magam mellé – látod ott fönn azt a néhány csillagot, ami W formában van elrendeződve?

       – Igen, az a Cassiopeia csillagkép, amit a Föld északi égboltján is lehet látni. – felelte Pablo.

       – Az a nagyon fényes csillag pedig a Cassiopeia közelében a mi Napunk.

     – Ott van a Föld és Erick is. -gondoltam magamban – Lehet, hogy odahaza most éppen ő is az égboltot fürkészi.

       – De jó lenne, most inkább ott lenni! – mondta Pablo, mintha kitalálta volna a gondolataimat.

      – Még amikor kint voltunk az űrben, láttam nálad egy régi képet a családodról. Meglepődtem azon, hogy öt testvéred van. Nem hiányoznak?

       – De igen. Igazából a szüleim nehezen viselték el annak a gondolatát, hogy én űrhajós akartam lenni már kisgyermekkorom óta. Szegény Mexikói családból származom, de mégis valóra váltottam az álmaimat. Most már végre megértettek engem a szüleim és büszkék rám. És neked nincs honvágyad?

       – Dehogynem! Hiányzik a családom, a barátaim és a... a... a volt barátom. – még kimondani is nehéz volt – Tudod, az űrutazásom előtt nem sokkal megkérték a kezemet.

       – Gondolom, nem lehetett könnyű nemet mondani. Nekem még sosem volt komoly kapcsolatom, mert sosem tudtam megállapodni egyik nő mellett sem. Bár ez itt, az űrben, a halál szélén táncolva már késő bánat. – Még soha nem láttam Pablot ilyen szomorúnak. Mindig ő volt az, aki a lelkesedésével és a humorával jó hangulatot teremtett a csapatban. – Azért utaztam több mint négy fényévet, hogy most meghaljak egy hülye bogár miatt? Lehet, hogy mégis inkább a szüleimre kellett volna hallgatnom és orvosi, ügyvédi vagy mérnöki pályát választanom.

       – Ne bánkódj, egyáltalán nem is valószínű, hogy a méreg halálos! Ivan is tévedhet. Mit tudhat egy földi orvos a földönkívüli anyagokról?

Ezután szomorúan átölelt. Ha a férfiak körében nem lenne szégyen a sírás, akkor az ő arcát már könnyek borították volna. Nem tudtam őt mivel vigasztalni, mert nekem még sosem volt halálközeli élményem. A meghitt ölelést a fotocellás ajtó hangja zavarta meg. Lisa az ajtóból bámult ránk.

       – Bocsánat – mondta, mert biztosan félreértette a helyzetet – Csak azt akartam kérdezni, hogy van-e szükségetek valamire?

       – Köszönjük nem, Lisa. Nem történt semmi. Gyere be nyugodtan! – mondtam neki.

       – Nem érdekel, bármit is mondjon Ivan, én akkor is meg fogok gyógyulni! – kiáltotta Pablo – Mindennap imádkozni fogok azért, hogy kitisztuljon a méreg a testéből!

       – Te tényleg hiszel ebben? -kérdeztem tőle.

       – Persze! Isten mindenhová elkísér minket, ha az ő követői vagyunk. Legyen szó a Föld vagy a világegyetem bármely pontjáról. Itt, a hajón is kezdetektől fogva jelen van, mert tudja, hogy mekkora szükségünk van rá.

       – Szép hited van! Kár, hogy az én családom annyira nem foglalkozott a vallással. – mondtam.

       – Pablo, tudnod kell, hogy ránk is mindig számíthatsz! – szólt Lisa.

Ekkor az ablakban megpillantottunk egy hullócsillagot. Mindhárman ugyanazt kívántuk.

Kapu az ismeretlenbe - 3. rész

       Újabb hetek teltek el. Az apró, kékes színű bolygót már teljesen közelről láttuk a vezérlőterem ablakából. Már majdnem elértük a bolygó légkörét, de ekkor meg kellett állnunk. El kellett gondolkoznunk.

       – Ez az exobolygó olyan, mintha a Föld kicsinyített mása lenne, csak valamivel ritkább légkörrel.          – mondta egyik nap Lisa – Nagyon valószínű, hogy itt valamilyen életformára fogunk bukkanni.

     – Nah jó, de mi van akkor, ha ezek nem apró baktériumok, moszatok vagy állatkák, hanem az emberhez hasonló fejlettségű élőlények? – vetettem fel a kérdést – Akkor hamarosan, amikor az űrhajónk megjelenik az égboltjukon, észre fognak venni minket. Megijednek vagy elmenekülnek előlünk. Vagy az is lehet, hogy úgy néznek ki, mint valami gusztustalan szörnyek és meg fognak támadni minket. Akár meg is ölhetnek! Vagy ha fejlettebbek nálunk, akkor foglyul ejthetnek minket és kísérleteket is végrehajthatnak rajtunk. Ebbe elég ijesztő belegondolni!

     – Ne izgulj! – nyugtatott meg Adam – Nálunk fejlettebb lények biztos, hogy nem élnek ezen a bolygón. Ha fejlettebbek lennének, akkor a bolygójuk közvetlen környezetében általuk készített műholdak vagy űrállomások is keringenének. Ráadásul a Naprendszert és a Földet is rég felkutatták volna. Az emberiséggel pedig már felvették volna a kapcsolatot.

     – Vagy lehet, hogy tudnak rólunk, csak ügyesen rejtőzködnek. – tette hozzá Pablo, a mexikói asztronauta.

       – Ugyan már! Nem valószínű! – mondta Adam – Én csak azt tudom elképzelni, hogy ha találunk is valamit, az is csak egészen apró lesz és nem túl intelligens.

Megjelentünk a bolygó égboltján. Már olyan magasságban repültünk, mintha a Földön lennénk és egy repülőgépben ülnénk. Csodálatos látvány tárult elénk! Nem egy sivár, hegyekkel és kráterekkel borított bolygót láttunk, mint amilyen a Mars, hanem olyan érzésünk volt, mintha a Földre tértünk volna vissza. Megtaláltuk a „Föld kistestvérét” egy szomszédos Naprendszerben. Láttunk fentről hegyeket, vulkánokat, erdőket, folyókat és hatalmas óceánokat. A geográfiai képződmények olyanok voltak, mint nálunk. Csak egyetlen dolog emlékeztetett minket arra, hogy mi ekkor egy idegen világba léptünk be. Az égbolt színét halvány-rózsaszínre festette a vörösen fénylő Proxima Centauri csillag.

       Az űrhajónk lassan földet ért. Egy réten landoltunk, amit sűrű erdők zártak körbe. A nagyterem ajtaja kinyílt, mi pedig kiléptünk rajta. Majdnem a térdünkig ért a fű és a gazdag növényzet. A szkafanderben iszonyatosan melegünk volt, mivel a bolygón uralkodó hőmérséklet +30 °C és 40 °C között ingadozott. Úgy döntöttünk, hogy vékony, földi ruhában fedezzük fel a vidéket. Levegőt viszont nehezen kaptunk a légkör ritkasága miatt, ezért oxigénmaszkot vettünk magunkra. Úgy döntöttünk, hogy behatolunk az erdőbe egy kilométert.

       Nem voltunk tisztában ennek a bolygónak a napszakaival, de amikor elindultunk, elég magasan járt az égen a vörös Proxima Centauri. Ez alapján azt feltételeztük, hogy dél lehet. Azt még meg kell figyelnünk, hogy ezen a bolygón mennyi földi idő jelent egy napot. Pontosabban azt, hogy az égitestnek mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy egyszer végigforogjon a saját tengelye körül. Az öt fős csapatunkat két részre osztottuk az expedíciónknál. Lisa és Ivan, az orosz asztronauta az űrhajóban maradtak, én pedig Adammel és Pabloval nekivágtam az őserdőnek. Útközben egyszerű, hétköznapi dolgokról beszélgettünk. Az erdőben nagyon nehéz volt előrejutni, mert a növényzet sok helyen áthatolhatatlan volt. Minden remény megvolt bennünk az iránt, hogy a bolygón nem csak növényeket, hanem annál fejlettebb élőlényeket is találunk majd.

Már jó fél órája lehettünk a dzsungelben, amikor hirtelen elsuhant valami közvetlenül a fejem felett.        A lény nagyjából tenyér nagyságú volt, rózsaszín és úgy nézett ki, mintha egy lepke és egy szitakötő keveréke lett volna. A szárnya különösen csillogott. Adam és Pablo is rögtön észrevették.

       – Ti is láttátok ezt? – kérdeztem tőlük izgatottan.

       – Rátaláltunk az első földönkívüli életformára! – kiáltotta Pablo – Erről az emberiség pár évtizede még nem is álmodhatott volna. Muszáj lesz elújságolnunk a földnek!

       – Valóban hihetetlen! – mondta Adam – Csak az a kár, hogy túl gyorsan repült és ezért nem tudtuk lefotózni.

Innentől kezdve még nagyobb lelkesedéssel törtünk előre a dzsungelben, mert sejtettük, hogy még rengeteg meglepetést tartogat számunkra az exobolygó. Az elkövetkezendő tíz percben még repült el mellettünk pár ilyen furcsa, rózsaszín rovar. Volt, amelyiket Adamnak már sikerült lefotóznia. Pablo néha hadonászott, amikor közel repültek hozzá ezek a rovarok, ezért az egyikük belecsípett a kezébe. A csípés helye beduzzadt, Pablo pedig erős fájdalmat érzett a csuklója környékén.

       – Halljátok ezt a vízcsobogást? – kérdezte Adam.

Tettünk néhány lépést a hang irányába. Ekkor végre kiértünk a fák sűrűjéből és egy gyönyörű vízesést pillantottunk meg. Közelebb léptünk a vízeséshez és a folyóhoz, hogy fényképeket készítsünk. A folyóparton, a fűben megláttam egy világoskék, csillogó gömböt. Nagyon megtetszett, ezért lehajoltam érte. Már majdnem felvettem, amikor észrevettem, hogy egy fél embernyi nagyságú hófehér madár száll felém. Villámgyorsan közeledett.

       – Carrie, vigyázz! – kiáltották a fiúk.

       Már túl késő volt. A madár iszonyatosan éles és hosszú csőrével feltépte a bőrt a kezemen. A kék gömböt pedig fénylő karmaival kiemelte a tenyeremből. Ezután pillanatok alatt eltűnt az égen.

A kezemből ömlött a vér és legalább egy percig csak ordítottam a fájdalomtól. Adam bekötötte a vérző sebemet és engedte, hogy a vállára támaszkodjak. Nem bírtuk tovább, megindultunk vissza, az űrhajónkhoz. Útközben észrevettünk, hogy Pablo egyik kezéből folyik a genny, a csípés helye pedig egyre rosszabb állapotban van. Nagy félelmek és fájdalmak között vágtunk át az erdőn. Viszonylag gyorsan visszaértünk, mert sok helyen kitapostuk az utat odafelé. A bolygó lényei elég barátságtalanul fogadtak minket. Még csak alig egy napot töltöttünk a Proxima Centauri bolygóján, de máris támadások értek minket. Egyértelmű volt ettől a naptól fogva, hogy mi itt betolakodónak számítunk.

       De mégis mi mást várhattunk volna? Ha az emberiséget látogatták volna meg idegenek, akkor azt a Föld talán szótlanul nézte volna? Főleg, ha egy fejlettebb civilizációról van szó! Nyilván ugyanilyen helyzetben a földlakók is megrémültek volna, kitört volna a pánik. A legtöbb civilizáció sosem fogadja közömbösen a számára teljesen ismeretlent. Talán jogos is a félelmük az itteni élőlényeknek. Lehet, hogy a földiek nem csak felfedezni és kutatni küldtek ide minket, hanem később, amikor már fejlettebb lesz a földi technológia, eljön az emberiség leigázni, gyarmatosítani vagy benépesíteni ezt az exobolygót? Újabb bolygót akarnak az emberek az uralmuk alá vonni és mi csak az előfutárai vagyunk ennek? Mi a valódi cél? Felfedezők vagyunk vagy leigázók? Mit keresünk mi egyáltalán itt?

Kapu az ismeretlenbe - 2. rész

       – Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat – egy amerikai férfi hangját lehetett hallani a hangszóróból. Nagyon izgultam, mert ez volt az első űrutazásom. A négy társammal együtt az űrhajó egyik nagyobb kabinjában voltam. Mi öten el voltunk választva egymástól. A testünk köré vizet engedtek, miután hatott a korábban bevett altató hatása. Hamarosan, a kilövést követően a teremben a hőmérséklet automatikusan átállítódik -20 °C-ra. A körülöttünk lévő víz megfagy és hibernálódunk egy évre. Mikor már az Alfa Centauri közelében leszünk, magától be fog kapcsolni egy fűtőberendezés és szobahőmérsékletet biztosít majd a teremben. Ekkor fogunk felébredni és kiolvadni. – Öt, négy, három, kettő, egy. Kilövés! – az űrhajó lassan felemelkedett, a több ezer tonnás csoda elhagyta a Föld felszínét. Nem sokkal később már a Föld légköréből is kijutott. Az űrben a motorját atomrobbanások hajtották és iszonyatos sebességgel haladt. A jármű három nagyobb részből állt. A motorház volt a legnagyobb, ehhez kapcsolódott az a rész, amelyben mi is voltunk. Ezt felosztották kisebb-nagyobb termekre. Legelöl pedig a vezérlőpult helyezkedett el. Amíg hibernált állapotban voltunk, az űrhajó robotvezérléssel működött. Ilyen környezetben utaztam társaimmal az űr sötétjében. Fellövéskor tudtam, hogy innen már nincs visszaút!

       Az utazásunk valódi célpontja nem a fényes Alfa Centauri, hanem a hármas csillagrendszer legkisebb tagja, a Proxima Centauri vörös törpe. Indulásunk előtt nagyjából fél évvel felfedeztek a Proxima Centauri lakható övezetében egy bolygót. Az égitest körülbelül tized akkora, mint a Föld. A felszínén nagy valószínűséggel víz is található. Sőt még az is elképzelhető, hogy egy Földön túli civilizációkra bukkanunk! Ennek a rejtélyes exobolygónak nem adtak nevet, hanem csak egy számokból és betűkből álló kódot, mint ahogy azt az újonnan felfedezett égi objektumoknál szokás.

       Egy éven át mélyen aludtam jégbe fagyva. Egyik nap egy szülőszobát láttam, máskor pedig egy kislányt, aki sétál a szoknyájában Miami tengerpartján. Láttam a régi barátaimat, a mozgalmas utcákat, a sárga iskolabuszokat. Rám mosolyogtak a szüleim és a testvéreim. Megjelentek előttem a gimis évek, a foci, a pom-pom, a sztárok. Végül az egyetem és Erick. Egy év alatt lepörgött előttem az egész addigi életem. Minden, amit feladtam egyetlen nagy célért. Egyszer csak felnyitottam a szemeimet. Arra ébredtem, hogy szívják el a berendezések a kabinomból a vizet. A bőröm még mindenhol nedves volt. A kabin falából jött egy kis meleg levegő, ami megszárított. Olyan frissnek éreztem magam, mint életemben még soha. A lemerevedett végtagjaimat újra megmozgattam. Mintha újjászülettem volna. Kiléptem a terembe és észrevettem a többieket. Mindannyian beszélgettek. Kiderült, hogy nem csak egyedül én álmodtam vissza az egész életemet, amikor egy éven keresztül aludtam, hanem velem együtt mindenki a hajón. Érdekes egybeesés.

Még volt néhány hetünk a cél eléréséhez. Ezt az időt arra szántuk, hogy megszokjuk az új környezetet és egymást. Furcsa volt belegondolni, hogy nagy valószínűséggel az életem hátralevő részét csak ennek a négy embernek a társaságában fogom eltölteni. Meglehetősen nagy az esélye annak, hogy nem fogunk tudni visszatérni a Földre. Lelkiekben egy teljesen új világ befogadására is fel kellett készülnünk. Bevallom, hogy erős honvágyam volt. Néha magányra is vágytam, ilyenkor a vezérlőterem ablakából bámultam a világűrt. A személyzet tagjai közül mindenkit kedveltem, legjobban a rajtam kívüli egyetlen nővel a hajón, Lisával barátkoztam össze.

       Egyik nap a többiekkel a teremben ültünk, amikor Lisa a vezérlőpult mellett elkiáltotta magát.

– Emberek! Találtam egy eddig fel nem fedezett bolygót! – Erre mindannyian felpattantunk az asztaltól és átrohantunk a vezérlőpult termébe. Először nem tudtuk hová tenni a fejünkben Lisa mondatát. Amikor odaléptünk a vezérlőpultnál lévő ablakhoz, egy sárgásbarna égitestet pillantottunk meg, ami kicsit hasonlított a Jupiterhez.

– Nézzétek! – ismételte magát Lisa – Ez egy új bolygó! Hiszen az a bolygó, ahová készülünk ennél sokkal kisebb és kékes színű. Ez viszont teljesen más.

– Csodálatos felfedezést tettél Lisa! – veregettem meg a vállát boldogan.

– Valóban új dolgot fedeztél fel – mondta Adam – Viszont gyanítom, hogy te nem egy exobolygót vettél észre, hanem egy barna törpét.

Ezután Adam igazolta is a feltevését. Egy számítógép segítségével képeket készített az égitestről, majd ezeket kinagyította.

– Lisa, nézd csak meg jobban! – folytatta – Ennek az égitestnek van saját fénye is és nem csak egy csillag fényét veri vissza. Igaz, hogy a mérete egy csillaghoz képest elég csekély, viszont ha csak egy egyszerű bolygó lenne, nem lenne saját fénye.

       Amit találtunk, az valóban egy barna törpe volt. Még hozzá egy egészen apró. A barna törpék tömege túl kicsi ahhoz, hogy létrejöjjön bennük hidrogén-hélium fúzió, hogy csillagok lehessenek. Fényükkel nem adhatnak életet és meleget bolygóknak. Barna felszínükön csak halvány fény pislákol. Észrevehetetlenek a Földről nézve a csillagok között, láthatatlanok a sötét éjszakában. Még meg sem születtek, de máris haldokolnak.

       Mondanom sem kell, hogy hatalmas tudományos felfedezést tettünk, mely szerint nem a Proxima Centauri a Naphoz legközelebbi csillag, hanem ez az eddig ismeretlen barna törpe. Nekünk, csillagközi asztronautáknak elsősorban az volt a feladatunk, hogy az Alfa Centauri csillagrendszerről küldjünk információkat a Földnek. Természetesen kutatásunk középpontjában a Proxima Centauri körül keringő Föld-típusú bolygó állt. Az Adam által tervezett űrhajónkról az információküldés rendkívül gyors volt. Az általunk sugárzott üzenet innen a Naprendszerbe pár hét alatt eljutott, pedig néhány évtizeddel ezelőtt ez a művelet akár nyolc évig is eltarthatott volna. A Földről egy ugyanilyen szerkezettel veszik a jelünket és sugározzák vissza a választ. Még további adatokat gyűjtöttünk az újonnan felfedezett barna törpéről, délután pedig jeleztünk a Földnek. Hihetetlen, hogy még el sem értünk az úticélunkat, de máris mennyi meglepetéssel szolgálhatunk az anyabolygónknak.

Kapu az ismeretlenbe - 1. rész

       Kellemes nyári este volt, amikor kéz a kézben az óceán partján sétáltunk. A csillagok most is fényesen ragyogtak az égbolton. Jó volt kettesben lenni Erickkel, távol a város zajától. Viszont ez nem egy egyszerű estének ígérkezett. Nem tudtam, hogyan kezdjek bele abba, amit feltétlenül el kellett mondanom. Mégis hogyan közöljem vele, hogy soha többé nem láthat engem? Már éppen szóra nyílt a szám, amikor ő hirtelen megállt. A telihold fénye erősen megvilágította boldog arcát. Nagy meglepetésemre lassan letérdelt előttem és elővett egy aranygyűrűt, aminek egy csillogó zafírkő volt a közepében.

       – Carrie, hozzám jössz feleségül? – kérdezte. Ekkor már több mint három éve együtt jártunk. Nagyon szerettem őt. Az aznap este tökéletes volt egy romantikus lánykéréshez. Nekem mégis nemet kellett mondanom. Tudtam, hogy az én életem nem úgy fog telni, mint egy átlagos földi ember élete.

       – Erick, sajnos nem lehet. – nagy nehezen sikerült kimondanom. Az arcán erősen látszódott a csalódottság érzése. Nem tudott mit mondani, nem tudott mit gondolni. Nem erre a válaszra számított, mert a férfiak többségének ilyenkor igent mondanak. A lánykérés általában egy olyan alkalom, amikor mindkét fél érzi, hogy valami már kezd kibontakozni. Valami, ami egy életre szól vagy talán még annál is hosszabb időre. Ekkor mindkét fél nyitott lesz arra, hogy teljesen befogadja a másikat emellett teljesen átadja magát neki. Én viszont nem adhatom át magam Ericknek és őt sem tudnám befogadni, mert az életemet egy olyan célnak szentelem, mint amilyet eddig egy ember sem ért el soha.

       – Tudod – kezdtem bele félénken – azért nem öregedhetünk meg egymás mellett, mert mire te megőszülsz a többi emberrel együtt, én még mindig fiatal maradok. Az idő és a tér hatalmas távolságot teremt majd közöttünk.

       – Miket beszélsz? – nézett rám értetlenül.

     – Látod ott fenn azt a csillagot? -az ujjammal az égbolt alján fénylő Alfa Centauri csillagra mutattam – Én egy év múlva már ott leszek. És tudod, az űrben máshogy telik az idő.

       – Ne hülyéskedj már! Carrie, itt komoly dolgokról van szó. Igaz, hogy már több ember is járt a Mars felszínén sőt még a Vénusz légkörének közelébe is eljutott az emberiség, de a csillagközi utazás még most, 2052-ben is lehetetlen.

      – Adam és a NASA szerint már nem. Néhány hete Adam benyújtott egy dokumentumot a NASA-nak, amelyben kifejlesztette a csillagközi utazás módszerét. Egy olyan űrhajóval mennénk, melynek a hajtóművében hatalmas energiák szabadulnak fel. Egy földi év alatt képesek leszünk megtenni több mint négy fényévet. Az utazás ideje alatt pedig hibernálni fogjuk a testünket.

       – De mégis hogyan? Ezt nem értem. És mégis mennyibe fog ez kerülni az államnak?

       – A részleteket még én sem tudom. De azt tudom, hogy két hónap múlva már kilövésre készen áll egy ilyen csodálatos eszköz. Én pedig egyike leszek annak az öt embernek, akiket fellőnek vele. A tesztek szerint alkalmas vagyok az űrutazásra! – meséltem neki lelkesen.

       – Valóban érdekes, hogy mennyire fejlett már a tudomány. Csak azt nem tudom, hogy az emberek miért vágynak idegen csillagok megismerésére, amikor még a saját bolygójuk problémáit sem tudják megoldani?

       – Szerintem remek érzés új dolgokat felfedezni és megismerni. Én többre vágyom egy egyszerű emberi életnél, házasságnál, gyerekeknél, pénznél, karriernél. Egy olyan világba akarok eljutni, ahová emberi lény nem tette be a lábát és amelyet emberi kéz még távolról sem érintett. Adam-et pedig egy zseniális embernek tartom, amiért alig harmincévesen ilyen nagy dolgot adott a világnak. Neki köszönhetően megnyílt egy olyan lehetőség az emberiség számára, amilyen eddig még sohasem.

       – Azt én sem tagadom, hogy ő rendkívül okos, de úgy igazán sosem kedveltem őt. Mindig olyan magának valónak tűnik és különcként viselkedik. Sokszor alig jár emberek közé. Azt is csodálom, ha egyáltalán volt már neki barátnője. Napokat képes végigtanulni és végigdolgozni. Ha pedig társaságba kerül, mindig csak okoskodik és a saját intellektuális nyelvén beszél. Egyszer igazán leereszkedhetne a normális emberek közé!

       – Ő a tudásért és a kutatásért cserébe szinte teljesen lemondott a társasági életről és a szórakozásról. Lehet, hogy az egyetemen, ahol én is megismertem, sokan gyökérnek vagy strébernek tartották, de a találmányáért és a tudásáért ma már a legtöbben becsülik őt. Az elmélyült munkája meghozta gyümölcsét. Ráadásul ő egy szegényebb országból, Magyarországról költözött ki ide, az Egyesült Államokba. Odahaza elképzelhető, hogy nem is lett volna lehetősége kibontakoztatni a képességeit. Én is olyan életet szeretnék, mint az övé, ezért lettem űrhajós. A csillagközi utazás során le kell mondanom a földi életemről, így rólad is, de legalább beteljesül majd az igazi álmom.

       – Kérlek, ne hagyj el! Hidd el, egyáltalán nem önzésből akarlak marasztalni, hanem szeretlek és komolyan aggódom miattad! Tudod te, hogy mire vállalkozol? Nagy eséllyel meghalhatsz és odaveszhetsz a végtelenben! A Földre már nem térhetsz vissza soha többé! Meteoridák, katasztrófák, ismeretlen veszélyek leselkednek rád! Nem akarlak elveszíteni!

       – Ha igazán szeretsz, képes vagy elengedni. – mondtam neki halkan és átöleltem – Nekem ez a célom, az álmom, a mindenem! Fel tudnék adni érte egy egész világot!

       – Nekem viszont te vagy a mindenem! – miközben ezt mondta, közelebb bújt hozzám és adott egy puszit a homlokomra.

       – Mikor majd egy másik nőnek a gyermekét dajkálod, esténként nézz fel az égre, arra a ragyogó csillagra és gondolj rám! – erre már akadozó hangon, könnyes szemekkel kértem őt. Ő pedig megcsókolt. Csókja lassú és lágy volt, benne volt a világon minden érzés. A Földön túl léteznek-e egyáltalán érzések? Istenem, még egy ilyen meghitt pillanatban is csak ezekre tudok gondolni! De vajon valóban le akarom cserélni a kedvesem meleg ölelését és a nyugodt, biztos életemet a hideg, hatalmas és ismeretlen világűrre? Még van időm, van két hónapom. Még meggondolhatom magamat. Még van visszaút.