Kapu az ismeretlenbe - 11. rész

 Három év után most először szóltam bele a kaputelefonba. Annak a háznak a kapujában álltam, ahol Erick lakása is van. Az űrutazásom előtt egy évvel költöztünk össze, így én is itt laktam. Mióta visszatértem a Földre, a szüleimet már meglátogattam. Ericknek viszont nem szóltam az érkezésemről, mert meglepetésnek szántam. Kis híján sokkot kaptam, amikor egy fiatal nő szólt bele a kaputelefonba.

– Igen. Ki az?

– Carrie vagyok. Erick egy régi barátja – hazudtam.

– Pont jókor jött, mivel Erick nemrég ért haza a munkából. Egész nap nem volt itthon, most kicsit fáradt. De azért jöjjön fel, meghívjuk egy kávéra!

– Köszönöm.

Zaklatottan szaladtam fel a lépcsőn. A harmadik emeletig meg sem álltam. Ericknek már más barátnője van, akivel össze is költözött! Eltelt három év, mégis mi másra számíthattam volna? Már semmi sem olyan, mint régen.

Mikor felértem, bekopogtam. Erick új barátnője nyitott ajtót. Magas, hosszú-göndör hajú, világoszöld szemű nő volt. Igen szép, szebb, mint én. Tehát őt szereti helyettem. Azt is hamar kiszúrtam, hogy a nő gyereket vár. Már egész szépen gömbölyödött a hasa, úgy a negyedik hónapban lehetett. Bekísért a konyhába. Erick az asztalnál ült, és végignézett rajtam.

– Carrie, téged mi szél hozott ide? – kérdezte csodálkozva. Kínosnak éreztem a helyzetet.

– Hazajöttem a világűrből. Nyolc fényév után újra itt vagyok! – mosolyt erőltettem az arcomra.

Erick úgy nézett, mintha szellemet látott volna, majd felkelt a székről és nyomott egy-egy puszit az arcomra. Ezután a barátnője lépett oda hozzám, akinek valószínűleg tudomása sem volt arról, hogy én anno évekig együtt voltam Erickkel.

– Helena Moon vagyok – mondta mosolyogva.

– Carrie Rollins – mutatkoztam be.

– Ááh! Maga tagja volt annak az öt főből álló csapatnak, akiket több mint három éve lőttek ki az Alfa Centauri csillagrendszerbe?

– Igen. Először léptük át a Naprendszer határait – jegyeztem meg némi büszkeséggel.

– Néhány éve láttam a tévében, amikor fellőtték az űrhajójukat! Biztosan szenzációs dolgokon mehettek keresztül!

– Hát gyakran kerültünk életveszélybe, de valami csoda folytán mindig megmenekültünk.

– Kaphatok öntől egy autogramot? – Helenában lelkesedést és érdeklődést láttam. Igazából nem láttam benne egy apró hibát sem. Ha nem lettem volna féltékeny rá, akkor még talán meg is kedveltem volna.

– Persze! – az aláírásomat egy jegyzettömbbe kérte. Amióta visszatértem a Földre, sokan kezeltek már úgy, mint egy hőst vagy egy hírességet, mint száz éve Jurij Gagarint vagy Neil Amstrongot.

Nagyjából fél óráig maradtam Ericknél. Közben Helena mindenféle kérdéssel bombázott az űrhajónkkal, az exobolygóval és a volarokkal kapcsolatban. Szívesen válaszoltam neki. Sok újságíró meginterjúvolt már a csillagközi utazásom miatt, de egyikünknek sem sikerült teljesen hitelesen és kézenfekvően elmesélnem azt, amin keresztülmentem. Talán nem is lehetséges szavakba önteni, ezt át kell élni!

Miután elbúcsúztam Helenától, Erick felajánlotta, hogy kikísér engem. Nem sokkal azután, hogy kiléptünk a lakás ajtaján, rögtön a dolgok közepébe vágtam.

– Mennyi ideje vagytok együtt Helenával? – kérdeztem.

– Úgy másfél éve – én is akkoriban kezdtem el testi kapcsolatot folytatni odakint Pabloval, de ezt természetesen nem említettem meg neki.

– Kedves nő. Terveztek esküvőt?

– Igen, a következő hónap végén fogunk összeházasodni.

– Remek hír. Helena biztosan izgatott lehet emiatt.

Mindketten éreztük, hogy egy sablonos beszélgetést folytatunk. Úgy beszéltünk egymáshoz mintha csak barátok vagy régi ismerősök lennénk. Holott az igazság az, hogy több év tartalmas kapcsolaton vagyunk túl. Némán léptünk le minden egyes lépcsőfokról. Amikor már a ház elé értünk, csak akkor szólalt meg Erick.

– Carrie...

– Igen?

– Én téged akartalak elvenni.

– Erick, az már számomra a múlt.

– Helena számomra nem olyan, mint te. Még nem késő visszacsinálni az egészet, mert ő még nem a feleségem. Elvileg még szabadon kiléphetek a kapcsolatból.

– Miután úgy tűnt, hogy örökre kimegyek a világűrbe, ott volt előtted a választási lehetőség, hogy szeretnél-e más nőt vagy sem? Te pedig így döntöttél. Egyáltalán nem lenne helyes, ha most miattam elhagynál egy várandós nőt! – ő még mondott volna valamit, de leintettem egy éppen arra járó taxit és otthagytam. Eddig négy fényév távolság volt közöttünk, most viszont végtelen. 
Hiába jöttem vissza a Földre, minden megváltozott. Új életet kell kezdenem. Egyelőre még nem tudom, hogy mi fogok tenni, de az biztos, hogy a régi életfilozófiámat nem fogom magam mögött hagyni. A jövőben sem fogom a világ normáit követni. Leszek őrült feltaláló, csillagközi utazó, vagy bármi, ami eddig még senki sem volt. Egy másik csillagrendszerbe is úgy jutottam el, hogy mertem nagyot álmodni. Csak az emberi normáktól, szokásoktól, és elvárásoktól elrugaszkodva tudtam eddig is hatalmas álmokat megvalósítani. Mertem hinni a lehetetlent. Attól, hogy még valami eddig soha nem történt meg, a jövőben bármelyik pillanatban a legtermészetesebb dologgá válhat.

Folytatása következik az Üzenet a múltból című történetben!

Kapu az ismeretlenbe - 10. rész

   Néhány hónappal később az egyik éjszakán különleges jelenségre lettünk figyelmesek. A sötét égbolton két fél tenyérnyi nagyságú világító korong jelent meg. A volarok a sziget nagy fája körül táncoltak, ahol a vezetőjük él. Kórusban visító hangokat hallattak. Mi a tópartról figyeltük őket. Tudtuk, hogy amikor ezt a táncot járják a fánál, akkor mindig történik valami újdonság a bolygón. Ekkor még nem is sejthettük, hogy ez lesz az utolsó tánc. A Proxima Centauri két nagy társcsillaga, az Alfa Centauri A és B csak ritkán látszik egyszerre az égbolton. Ez is talán egy különleges esemény közeledtét jelzi. Vajon ezúttal mitől kell majd megóvnunk a volarokat?

     Már másnap hajnalban megkaptuk a választ. Az előtte lévő napon a két csillag az apokalipszist hirdette. Remegett a föld, és kigyulladtak körülöttünk az erdők. A volarok ijedten repkedtek a levegőben. Az égbolton hatalmas, szürke meteordarabok jelentek meg. Egyre közeledtek a bolygó felszínéhez. Haldokolt a békés világ. Néhány millió évvel ezelőtt a Föld is átélt hasonló katasztrófát, de akkor csak a dinoszauruszok pusztultak el. Az exobolygó viszont túl kicsi ahhoz, hogy ilyen mennyiségű meteor ne zúzza össze teljesen. Adam a földnek megüzente, hogy bajban vagyunk. De mindhiába, már túl késő. Mire megteszi a négy fényévet az üzenet, addigra már az exobolygó megszűnik létezni. Egyébként sem tudnának rajtunk ilyen óriási távolságból segíteni. Tétlenül álltunk a tó partján.

     – Meg kell menekítenünk annyi volart, amennyit csak tudunk, mielőtt visszatérnénk az űrhajóra és elmennénk innen! – kiáltotta Adam.

Nagyjából fél óra alatt bejártuk a szigetet. Rengeteg kétségbeesett volart gyűjtöttünk össze. Ivan kinyitotta a hajó ajtaját. Már éppen megindultunk a bejárat felé, amikor a járművünket összezúzta egy meteordarab. Az űrhajó kemény, erős szerkezete súlyosan szétroncsolódott. Mi pedig rémülten hátráltunk. Teljesen megszűnt a menekülés lehetősége. Űrhajó nélkül nem tudjuk ilyen rövid idő alatt elhagyni az exobolygót! Felkészültünk a teljes pusztulásra. Itt vagyunk a Földtől több mint négy fényévnyire minden segítség nélkül. Már semmit sem tehetünk.

    Felsétáltunk a sziget legmagasabb hegycsúcsára, és ott körbeültünk törökülésben. Volt, aki imádkozott, volt, aki sírt. Lepergett előttünk a földi és az itteni életünk minden egyes pillanata. A volarok mellettünk összebújtak egy kupacba, és így várták a végzetet. Már csak nyugalom és beletörődés sugárzott belőlük. Talán azért ilyen nyugodtak, mert hisznek a túlvilágban. Vagy talán csak a halált természetes és elkerülhetetlen eseménynek tartják. Nem éreztük át teljesen egymás érzéseit, nem láttunk bele a másik fejébe, de mégis szükségünk volt a többiek jelenléte. Nekem jól esett, hogy Lisát vigasztalhattam, amikor sírt. Közben elgondolkoztam azon, hogy valójában a halál lehetősége benne volt abban, amire vállalkoztunk. Nem kicsit veszélyes feladat egy teljesen új technológiát kipróbálva elutazni egy másik Naprendszer ismeretlen bolygójára. Kalandvágyó, kíváncsi őrültek álma. Mi már megtettük a szolgálatunkat a Földnek, és a saját álmunkat is valóra váltottuk, feladatunk itt véget ért. Beletörődtem sorsomba, de a volarokat és az otthonukat nagyon sajnáltam, mivel az exobolygó olyan volt, mint a Paradicsom, amit a Bibliában megírtak. Sehol rohanó, feldúlt, erőszakos, önző emberek, mindenhol Isten. Ezt jelentette számomra ez az elzárt hely, még úgy is, hogy nem voltam mélyen hívő ember. 

     Könnyes szemekkel néztük végig a béke földjének pusztulását. Az aszteroidák sorra csapódtak be és zúztak porrá mindent. A Proxima Centauri halványan pislákolt a haldokló bolygó felett. Vörös fénye megvilágította a hegycsúcsot. Mi továbbra is ültünk néma csendben, lehunyt szemekkel, mozdulatlanul. Egyszer csak belekapott a szél a hajamba. Kinyitottam a szememet, és oldalra néztem. Azt hittem, hogy csak képzelődök. Ez már talán a másvilág! Tőlem pár méterre egy hatalmas űrhajó landolt a talajon. Hasonló volt ahhoz, amivel mi érkeztünk annak idején ide, bár nagyobbnak és fejlettebbnek tűnt. Ekkorra már a többiek is feleszméltek, és ámulva néztek oda. Tehát ők is látják! Akkor ez tényleg a valóság, nem csak képzelődöm. Hamarosan az űrhajó ajtaja kinyílt. Egy ember lépett ki rajta. Egy földi ember! Megmenekültünk! Már majdnem két éve nem láttunk magunkon kívül más embereket. A férfi csodálkozva nézett körbe. Amikor kiszúrt minket, odasétált hozzánk.

    – Üdvözlöm önöket! George Milton vagyok a NASA-tól. Harminc másik emberrel együtt érkeztem a bolygóra.

    – Adam Szabó – fogott vele kezet Adam – Maguk akartak lakótelepeket építeni ezen a bolygón?

    – Igen, de úgy látom, ez már nem aktuális. Amikor az űrhajómmal az égitest légkörébe értem, megfigyeltem, hogy mekkora katasztrófa uralkodik itt, ezért eljöttem önökért.

    – Hogyhogy ilyen gyorsan ideértek? Az általam tervezett űrhajó típus legalább egy év alatt tesz meg négy fényévet, önök ennek ellenére alig nyolc hónap alatt megjárták a Naprendszer és az Alfa Centauri csillagrendszer közötti utat.

    – Az ön űrhajómodellje azóta komoly fejlesztéseken esett át, ráadásul jó néhány hálóteremmel is kibővítettük.

    – Remek. Köszönjük, hogy megmentettek minket – tette hozzá hálásan.

Fél órán belül már elhagytuk a bolygót. Ebbe az űrhajóba is belecsapódott egy kisebb meteor, de nem okozott súlyosabb kárt. A volarokkal együtt figyeltük a vezérlőterem ablakából, hogyan kerülünk egyre távolabb a pusztuló exobolygótól. Az égitestnek az utolsó kegyelemdöfést egy óriási meteor becsapódása adta meg. Mi hibernáltuk magunkat, és egy év múlva már viszont láthattuk otthonunkat, a kék bolygót. 

Kapu az ismeretlenbe - 9. rész

      Másnap hajnalban lopóztunk vissza az űrhajóhoz, mert egész éjjel a parton aludtunk. Nem derült ki, hogy este kerestek-e minket, mert egy hírrel fogadtak.

     – Érkezett egy nem túl pozitív üzenet a Földről. Legalábbis nézőpont kérdése, hogy pozitív-e vagy sem – mondta Adam – Nézzetek a képernyőre!

     – Tisztelt asztronauták! – olvastuk – Megkaptuk a rengeteg információt az exobolygóról, amit küldtek. A volarok még fényképről nézve is csodálatos lénynek tűnnek. Büszkék lehetnek magukra, amiért ilyen könnyen kapcsolatot teremtettek velük. Látván, hogy az ember számára lakható a bolygó, és hogy az ottani élőlények sem jelentenek számunkra veszélyt, újabb embereket küldünk a Proxima Centauri bolygórendszerébe. Lakótelepeket fognak építeni az érkezők. A Föld túlnépesedett területeiről: Kínából, Indiából és Afrikából fogunk ide fokozatosan áttelepíteni embereket. Kísérletezni fogunk földi gyümölcsök és zöldségek termesztésével is az exobolygón. Be kívánunk népesíteni egy Naprendszeren túli területet. Az új termőföldekkel és lakóterületekkel éhező és hajléktalan embereken segítenünk majd. Nagyjából egy év múlva fog az újabb űrhajó a Proxima Centaurihoz érni. Üdvözlettel: a NASA.

     Pár perces csend következett, miután elolvastuk az üzenetet. Egyikünk sem örült igazán a hírnek. Az végül is jó, hogy ellátjuk a Föld szegényeit lakóhellyel és étellel. Viszont ahhoz, hogy házakat építsünk ezen a bolygón, vagy hogy termőföldeket hozzunk létre, ki kellene irtani az itteni erdők nagy részét. Hol élnének akkor a volarok és a többi élőlény? Ugyanaz a dilemma áll fenn, mint a Földön. Az emberiség már nem csak a saját bolygóján fogja pusztítani más élőlények élőhelyeit, hanem egy másik Naprendszer életébe is belerontunk. Az ember most is a saját, önző érdekeit nézi.

     Az újkor hajnalán, miután Colombus felfedezte Amerikát, az Újvilág civilizációit sorra igázta le Európa csak azért, hogy neki több aranya és földterülete legyen. Ez már több mint ötszáz éve történt, de még azóta sem változott semmit az emberiség felfogása. „Felfedeztünk egy lakható bolygót, tegyük azt is a magunkévá! Az ottani életformák mit sem számítanak a mi egoista fajunkhoz képest! Döntsünk romba más civilizációkat, csak hogy a sajátunkat emeljük fölé!” A legtöbb ember így gondolkodik a Földön még négy-ötezer év civilizáltság után is.

     Egyedül csak mi jöttünk rá a titokra. Mi, akik elsőként léptük át a Naprendszer határait. Mi tapasztaltuk meg először, hogy milyen egy szinte teljesen idegen világba betekinteni. Nem szólni bele a működésébe és kisajátítani, hanem csak megfigyelni vagy részt venni az életében. Ezek a természetben élő, elsőre primitívnek tűnő volarok tanítottak meg minket az igazságra. A csapattal együtt egy különleges élményben részesültem. Egy másik világba belépni ahhoz hasonló érzés, mint amikor megismersz egy új embert, vagy elköltözöl egy idegen városba. Kaptunk valami újat, ami felbecsülhetetlen. Ezért akarjuk megvédeni a volarokat és a bolygójukat az emberiségtől. Mi már másképp látunk mindent, mint egy egyszerű földi ember. Akár képesek lennénk a saját fajunkkal szembeszállni, hogy megvédjünk egy másikat.

     – És most mit tegyünk? – kérdezte idegesen Lisa.

     – Nem tudom, de ezt muszáj lesz megakadályozni! – felelte Pablo.

     – Szerencsére még van egy évünk gondolkodni azon, hogy mi legyen – mondta Adam.

Kapu az ismeretlenbe - 8. rész

      Féltünk attól, hogy később jöhetnek még rovarok. Hosszú hetek teltek el, de még mindig semmi sem történt. Az exobolygón újra egy békés időszak köszöntött be. Talán ezen a bolygón is úgy van, mint a Földön: a béke és háború, épülés és pusztulás, fejlődés és hanyatlás szüntelenül váltják egymást. Mindössze csak annyi a különbség, hogy az emberek a saját fajukat irtják a háborúk során, a volarok pedig szinte tökéletes harmóniában élnek egymással, és közösen harcolnak a fennálló veszély ellen; mert nem önzőek, felelőtlenek és meggondolatlanok, mint az emberek, hanem összetartóak és figyelmesek. Nem abban nyilvánul meg az értelmi fejlettségük, hogy városokat, gyárakat építenek, és újabbnál újabb gépeket találnak fel, hanem a viselkedésükben. A volarok nem azért nem élnek házakban, gépek között, mert primitívek, hanem mert ők a fák ágain, a vízben úszva, az égen repülve, a természet lágy ölén érzik jól magukat.

      A Földön a béke a nyugalomban, gyarapodásban, növekedésben, barátságban, szerelemben nyilvánul meg. Ezen a bolygón a béke egy csoda, egy életérzés, egy idilli állapot. Egy kincs, amit a volarok szüntelenül őriznek, ezért kerülik az értelmetlen vitákat és háborúkat. Nincs annál szebb, amikor naplementekor a vörös csillag mellett, a sötétnarancs égbolton egy volar siklik át. Elrepül a lobogó víz felett, és közben süvítő hangot hallat. Gyönyörű bolygó ez, távol a modern emberi világ minden problémájától.

      Ebben a békés időszakban mindegyikünk többet foglalkozott saját magával. Amikor kívül csend van és nyugalom, az ember befelé tekint. Nem kell külső gondokkal foglalkoznia, hanem tud a saját lelkével törődni. Ilyenkor megáll, és egy kiismerhetetlen, de csodaszép világot lát: a lelket, amely az emberi ész számára kifürkészhetetlen. Mégis próbáljuk azt megismerni, megérteni. Mi boldogok voltunk, mert mindenünk megvolt ezen az idilli bolygón. Egy dolog kivételével. Ez volt a szerelem, amelyre legbelül minden lélek vágyik. Én gyakran gondolok Erickre, aki fényévekre van tőlem. Nem csak az ő személye hiányzik, hanem az is, hogy valaki testileg-lelkileg kifejezze az érzéseit irántam. Hiányzik a szemkontaktus, érintés, csók. Már majdnem fél éve vagyok távol a Földtől, de még nem szoktam meg ezeknek a dolgoknak a hiányát.

      Egyik este az erdőn át kisétáltam az óceánpartra. Kihalt volt az egész környék, nem láttam se volart, se embert. Gondoltam, úszok egyet az óceán narancssárga hullámai között. Tinédzserkoromban vettem Miamiban szörfleckéket. Kár, hogy most szörfözésre nem volt alkalmam. Már egy jó fél órája úszkálhattam, amikor a part felé vontam tekintetemet. Észrevettem, hogy Pablo egy farönkön ülve bámul engem. Lisa mellett ő volt a másik legjobb barátom, akivel sok mindent megosztottam. Intettem neki, hogy jöjjön ő is úszni. Lelkesen felszaladt egy szikla tetejére, majd ugrott egy fejest a vízbe. Lebukott a víz alá, odaúszott a közelembe, és hirtelen lerántott a hullámok alá. Sikoltottam egyet, majd nevettem.

      – Pablo! Mit csinálsz? – kérdeztem tőle.

      – Hát gondoltam, feldobom egy kicsit a kedved! Igazából mindenhol téged kerestelek. Azt szerettem volna megkérdezni, hogy miért vagy napok óta ennyire magad alatt? Nem szólsz szinte senkihez és mindig félrevonulsz.

      – Honvágy...

   – Az mindenkiben van közülünk. Tudod, nekem leginkább az emberi kapcsolatok hiányoznak. Számomra nem elég az, hogy mi öten beszélgetünk, vagy hülyéskedünk. Én mélyebb kapcsolatra vágyom.

      – Tudom, miről beszélsz. Ez szerintem mindannyiunknak hiányzik. Hiányt szenvedünk egy dologban, ami hasonlóan fontos szükséglete az embernek, mint az evés, ivás vagy légzés. Aki még életében nem volt szerelmes, az talán nem is ember.

      – Én még annak idején Mexikóban egy vallásos gimiben tanultam. Sok órára szerzetesek vagy papok jöttek be tanítani. Sokuknak elég kiállhatatlan természete volt. Szerintem pont azért volt többségük olyan furcsa, mert nem volt testi-lelki társuk. Idővel a legtöbb ember belebolondul a magányba.

      – Akkor azt hiszem, ezen a bolygón elkezdhetünk építeni egy bolondok házát – szóltam nevetve.

     – Tudod... Carrie – a mindig is nagyszájú Pablonak elakadt a szava – Tudod, én nem csak egy kapcsolatra vágyom. – ezután csend következett. Mélyen a szemembe nézett.

      – Hanem? – kérdeztem kíváncsian.

      – Hanem egy kapcsolatra veled.

      – Nem tudom, nyitott vagyok-e erre. Még mindig nem tettem teljesen túl magam az exemen.

     – És mondd, hol van ő ilyenkor? Már valószínűleg régen egy másik nővel van együtt. Sok férfi hamar túlteszi magát a szakításon. Ráadásul mesélted, hogy mennyire tiltakozott az űrhajós pályád ellen. Nem is tudta elfogadni az életednek ezt a részét. Én viszont el tudlak fogadni teljes egészedben. Önmagadért szeretlek.

      Erre abban a pillanatban nem tudtam mit felelni, elpirultam és mosolyogtam. Közelebb jött hozzám, a víz alatt megfogta a kezeimet és megcsókolt. Én visszacsókoltam. Az óceán lágyan hullámzott körülöttünk. Felettünk süvítve szállt el egy volar. Ez nem egy egyszerű csók volt, mert csak úgy vibrált körülöttünk a levegő. Csókot követett csók, érintést követett érintés. A vöröslő Proxima Centauri lebukott az óceán alá. Az idő és a tér számunkra megszűnt létezni. Egymás végtelenjében lebegtünk.

Kapu az ismeretlenbe - 7. rész

     Idővel már egyre kevesebb táplálékot találtunk a volarokkal. Ez a probléma nem csak azért következett be, mert ennek a fiatal exobolygónak a letelepedésünk miatt egy újabb fajt el kellett tartania, hanem mert az ehető gyümölcsöket sorra megmérgezték a volarok ellenségei. A tenyérnyi nagyságú rózsaszín rovarok úgy táplálkoznak, hogy kiszívják a gyümölcsök levét és közben mérgező folyadékot juttatnak a helyére. Ez nem feltétlenül a többi lény ellen irányul, mivel ez náluk egy természetes folyamat. A Földön is élnek hasonlóan haszontalan állatok, mint például a szúnyogok vagy a krumplibogarak. A káros tevékenységük miatt muszáj kiirtani őket, mivel ha tovább mérgezik a gyümölcsöket, akkor előbb-utóbb táplálék hiányában ki fognak halni a volarok és velük együtt mi is.

      Egyik hajnalban a rovarok megkörnyékezték a hatalmas fát, ahol a volarok vezetője lakott. Zöld füstöt bocsátottak ki, amely ellepte az egész környéket. A volarok fulladoztak a mérgező füsttől. A rovarok feltehetőleg azért támadták meg őket, mert feltűnt nekik, hogy elkezdték megsemmisíteni a kártékony fajukat. Mi oxigénmaszkban elhagytuk az űrhajót, és megpróbáltunk segíteni a volarokon.

      – Hozzátok a fegyvereket is, és próbáljatok pontosan célozni! – kiabálta Pablo – Szét kell lőnünk az összes rózsaszín rovart a környéken! – nem csak a többiek iránt érzett aggodalom, hanem egyfajta bosszúvágy is beszélt belőle. Vissza akart vágni azoknak a primitív földönkívülieknek, akik hetekkel ezelőtt halálosan megsebesítették. Pablo bizony egy olyan ember, aki semmit sem hagy szó nélkül.

      – Én beindítom a hajó ventilátorait, hátha az egy kicsit szétoszlatja a füstködöt. – hangzott el Lisa praktikus ötlete.

      Órákon keresztül harcoltunk a rovarok ellen. A volarok először megijedtek a lövéseink hangjától, de nem sokkal később rájöttek, hogy egyértelműen az ő oldalukon állunk. A füst csak lassan oszlott szét. Repülő rovarok tucatjai hullottak a földre. Mozdulatlan testükből rózsaszín folyadék ömlött ki. Hiába irtottuk őket, úgy tűnt, mintha sosem akarnának elfogyni. Egyre csak jöttek és jöttek. Mi viszont nem voltunk fáradhatatlanok. Éppen egy rovar közelített felém, amikor észrevettem, hogy kifogyott a fegyveremből a töltény.

      – Carrie, ugorj félre! – kiáltotta Adam, aki Pabloval együtt hősiesen harcolt. Már majdnem megcsípett az a rózsaszín dög, de egy volar ellökte előlem, és éles csőrével elintézte. A rovar a földre hullott. Megöleltem az a volart, aki megmentette az életemet. Ők kezdetben nem értették a gesztusainkat, mert máshogy fejezik ki az érzéseiket, ám idővel egyre jobban megértettük egymást. Ivan újratöltötte a fegyveremet, és küzdöttünk tovább.

      Egészen estig kitartóan vívtuk a harcot. Mikor a Proxima Centauri vörös korongja már az ég alján járt, a rózsaszín lények összegyűltek és elrepültek egy bozótosba, a tavon túlra.

      – Biztosan aludni mennek – állapította meg Lisa – Ami engem illet, már én is elég álmos és fáradt vagyok.

      – Kitartás, Lisa! – mondta Pablo – Támadt egy nagyszerű ötletem.

      – És mi lenne az? – kérdeztem.

      – Ha a rovarok most alszanak és védtelenek, akkor ez kitűnő alkalom arra, hogy meglepjük őket. Átmegyünk a tó túlpartjára, csendben odalopakodunk hozzájuk, és egyesével megöljük őket.

      – A terved, két problémát vet fel, Pablo – szólt közbe szokás szerint Adam – Elképzelhető, hogy a rovarok rendelkeznek olyan intelligencia szinttel, hogy éber őröket állítottak az éjjeli táborhelyük mellé. Ha ők észlelnének minket, rögtön riasztanák az alvó társaikat, és a nappali harc folytatódna. Ha ez bekövetkezne, akkor egyáltalán nem nyernénk semmi időt. Ráadásul lehet, hogy a túlparton még rengeteg utánpótlásuk van, és így sokkal nagyobb erőfölénnyel kellene szembenéznünk, mint ami ellen eddig küzdöttünk.

      – Ha vannak is őreik, mi még mindig ezerszer intelligensebbek vagyunk náluk. – állt ki álláspontja mellett Pablo – Könnyűszerrel ki tudnánk őket játszani.

      – De mondd, miért ölnénk meg őket, ha van más megoldás is? – vetett fel egy újabb kérdést Adam.

      – Én a kiirtáson kívül nem igazán látok más megoldást arra, hogy egy kártékony fajt eltöröljek. – válaszolt Pablo.

      – És mégis kik vagyunk mi, hogy egy faj sorsa felett ítélkezzünk? Ha már te vallod magad olyan nagy kereszténynek, gondolhatnál arra a nézetre is, hogy Isten minden egyes bolygón minden egyes fajt céllal teremtett meg. Minden élőlény egy apró, ám fontos része a nagy egésznek. Ha egy jelentős faj kihalna, talán borulna az egész rendszer. Egyedül csak Istennek van joga eldönteni, hogy mi maradhat életben vagy minek kell pusztulnia; mivel csak ő érti, hogy egy adott tényező milyen helyet foglal el a környezetében. Például levéltetvek is azért élnek, hogy a katicák táplálékául szolgáljanak, pedig látszólag csak kártékony lények.

      – De a mérgező rovaroknak tényleg nincsen semmi hasznuk! – fakadt ki Pablo Adam szükségtelennek tűnő prédikálását hallgatván.

      – Mégis hogyan tudnád, Te eldönteni – a te szót erősen kihangsúlyozta Adam –, hogy mi haszna van ezeknek a rovaroknak, vagy egyáltalán mi haszna van bárminek is az exobolygón, amikor még csak alig másfél hónapja vagy itt?

      – Figyelj Adam, én teljesen megértem az érvelésedet, annak ellenére, hogy nem sok értelmét látom ennek a párbeszédnek. Lehet, hogy rendkívül az emberiségre jellemző viselkedés lenne, ha egy idegen bolygón önkényesen kipusztítanánk egy számunkra idegen fajt, vagyis nagy kegyetlenség lenne kiirtani biológiailag összetett élőlények ezreit, de nincs más választásunk. Vagy mi és volarok maradunk életben, vagy ezek! A volarokat pedig igen kár lenne veszni hagyni, mivel ők egy fejlődés kezdetén álló civilizáció. Ha még évezredekig életben maradnának, akkor könnyen lehet, hogy az emberiséghez hasonló fejlettségi szintet érnének el. Az pedig máris elősegíti a fejlődésüket, hogy a mi példánkat látják az együttélés során.

      – Nekem egy olyan tervem van a probléma megoldására, melyben nem kellene választani a mi életünk és a rovarok élete között. – közben a többiek már hosszú percek óta megdermedt arccal figyelték a két férfi között lezajló, már-már megszokott stílusú, heves vitát – Nem megölnünk kellene őket, mivel más mód is van arra, hogy eltávolítsuk ezt a fajt a bolygó élővilágából.

      – Én kiskapukra nem is gondoltam! Folytasd! – kérte Pablo némi tisztelettel a hanglejtésében. Pablo és Adam a folytonos rivalizálásuk ellenére legbelül tisztelték és nagyra becsülték egymást.

      – Ma éjjel csendben elfoghatnánk ezeket a tenyérnyi rovarokat, és elzárhatnánk őket valahol a hajón. Ezáltal nem mérgeznék tovább a gyümölcsöket, és nem is kellene kiirtanunk a fajukat. Vagy talán még célravezetőbb lenne, ha a foglyul ejtett példányokat hibernált állapotban elküldenénk a Földre, hogy aztán az ottani biológusok tanulmányozhassák őket.

      – Ez valóban kitűnő megoldás, de persze csak akkor, ha a Földön biztonságosan, az emberektől elzárva tartják majd őket. Tudod, hogy a mérgük az ember számára igen veszélyes. Itt van erre egy két lábon járó példa! – mutatott magára Pablo.

      – Mi már civilizáltabbak vagyunk őseinknél, akik legtöbbször erőszakkal vagy gyilkossággal oldották meg a problémáikat. Egy huszonegyedik század közepén élő ember már inkább alkotni, kutatni, megfigyelni, felfedezni akar. Fontos, hogy az utóbbi viselkedésformát sajátítsuk el, mivel a huszonkettedik század küszöbén már olyan technikai fejlettség van a kezünkben, amivel nem mindegy, hogy bánunk. – zárta le végül a témát Adam. Mindenki beleegyezett a tervébe és egyet értett a nézőpontjával.

      – Akkor hát osszuk ketté a csapatunkat a szokásos felállás szerint! – szólt Pablo – Ivan, Lisa, ti maradjatok itt és vigyázzatok az űrhajóra! Szegény Lisa már így is alig áll a lábán. Mi pedig meglátogatjuk „kedves rovarbarátainkat”. Néhány óra múlva visszatérünk. Ha bármi baj lenne, azt fényjelzéssel fogjuk a tudtotokra adni.

      – Rendben van – mondta Ivan.

      Nem sokkal ezután elindultunk a túlpartra. Fél órán belül megérkeztünk az alvó veszélyhez. Már nem voltak olyan sokan, csak harmincan-negyvenen. Szerencsére őröket sem állítottak. Nagyon mélyen aludtak, ezért könnyű dolgunk volt. Alig másfél óra múlva visszatérünk a fogva ejtett rovarokkal az űrhajóhoz. Gondosan bezártunk minden példányt, nehogy szabadon maradjon kettő, ami újra elszaporodik. Az űrhajó egyik legbiztosabb termébe költöztettük őket ideiglenesen. Aznap éjjel elmondhatatlanul fáradtan hajtottuk álomra a fejünket. Már gondolkodni se volt erőnk azon, hogy kint esetleg még maradtak elfogatlan példányok.

Kapu az ismeretlenbe - 6. rész

        Az űrhajónk fotocellás ajtaja lassan kinyílt. Kiléptünk a magas fűre. Pablo ment legelöl és odasétált az egyik volar elé. A volar kissé hátrált, megijedt. Pablo letérdelt a fűbe, hogy vele egy magasságban legyen. Nagyjából egy méter távolság volt köztük. Előrenyújtotta a jobb kezét és a volar szemébe nézett. Percekig maradtak így, de egyikük sem mozdult. Ez volt az első igazi találkozás két naprendszer között. Valami új kezdete. A volar lassan belehelyezte jobb szárnyának a végét Pablo tenyerébe, majd süvítő hangot hallatott. Ekkor úgy éreztük, hogy barátként tekintenek ránk. Csak később jöttünk rá, hogy ők csak elfogadnak minket, viszont egyáltalán nem bíznak bennünk. Ezután nem közeledtek felénk, különösebben nem is izgatta őket, hogy mi mik vagyunk. 

        Egyik nap, amikor nem figyelt oda egyikük sem, felkaptam az egyik kék gömböt és bevittem az űrhajóra. Amióta a kezemet egy ilyen jellegű kíváncsiság miatt sebesítette meg egy volar, azóta még jobban foglalkoztattak ezek a furcsa tárgyak. A többiek éppen a nagyterem asztalánál ültek és reggeliztek. 

        – Nézzétek! – kiáltottam, miközben a tenyeremben tartottam a gömböt. Ők rám bámultak, közben a golyó elkezdett mocorogni a kezemben. A kék külső lassan megrepedezett és az alatta lévő rétegek is. A gömb darabjára esett és kirepült belőle egy tenyérnyi nagyságú, csupasz testű volar.

        – Ez csodálatos! – mondta Adam – Ezek szerint a kék gömbök nem táplálékul szolgálnak, hanem ezekben fejlődnek ki a volarok utódjai! 

        – Milyen aranyos! – szólt mosolyogva Lisa. 

        – Tehát akkor ezért féltik ennyire a volarok ezeket, és ezért támadott meg a folyónál az egyikük, amikor fel akartam venni egy gömböt! – állapítottam meg. 

        – Mivel az egész környék tele van ilyenekkel, valószínűleg ez a volarok szaporodási területe. – feltételezte Adam. 

        Elhatároztuk, hogy ezt az apró volart mi fogjuk felnevelni etológiai vákuumban és közben tanulmányozzuk a viselkedését. Nem sikerült, amit elterveztünk, mivel pár óra múlva felfordult körülöttünk az egész világ. A föld iszonyatos erősséggel kezdett el remegni. Fák dőltek ki, a közeli vulkán kitört. A volarok kétségbeesetten szedték fel a kék gömbjeiket a földről. Új területet kell keresniük, ahol majd fel tudják nevelni az utódjaikat. Úgy döntöttünk, hogy segítünk nekik a gömbjeiket átszállítani valahova máshová. Gyorsan felszedtük, amit csak találtunk és felvittük az űrhajónkra. Miután szétnyílt alattunk a föld, felszállásra kényszerültünk. A volarok egy hosszú csíkban repültek el kelet felé. Mi az űrhajónkkal követtük őket. Egy teljes napon keresztül repültünk. Idővel elhagytuk a szárazföldet és egy hatalmas óceán felett utaztunk.

       A volarok egy nagy szigetnél szálltak le, amely az óceán közepén volt. Mi is itt landoltunk az űrhajónkkal, még pedig a sziget gyönyörű tava mellett. A tó közepén volt egy még apróbb sziget, annak közepén pedig egy magas fa. Néhány volar továbbrepült a fa irányába. Mi eközben kipakoltuk a kék gömböket a fűre. Idegen barátaink hálásan tekintettek ránk, amiért megmentettük az utódaikat. A többi volar néhány óra múlva tért vissza. Az élükön egy nagy méretű, tarka szárnyú példány repült. Ezt a volart még sosem láttuk. Feltételeztük, hogy ő lehet a vezetőjük. Körözött néhányszor a levegőben, majd leszállt elénk. Megállt Adam előtt és odanyújtotta neki a jobb szárnyát. Adam ezután kezet fogott vele. Ettől a naptól fogva már nem kívülállóknak tituláltak minket, akiket csak el kell tűrni, hanem szívesen fogadtak és bevontak az életükbe. 

        Irántunk érzett hálájukat egy bőséges vacsorával köszönték meg. Aznap este odahordtak nekünk rengeteg ételt, és ünnepi táncot adtak a tiszteletünkre. Belekóstoltunk a gyümölcsökbe. A legtöbbjük savanyú volt, bár ehető. Azt is megmutatták a volarok, hogy hol találunk ilyeneket. Ők nagyon szerették megenni a kisebb halakat és madarakat is. Egyedül a mérges, rózsaszín bogaraktól tartózkodtak, melyek Pablo csípését okozták. 

        A volarok központjában, a tó környékén új életet kezdtünk. Később velük együtt szereztünk táplálékot, és mindenben együtt működtünk. Az egyik fontos célunkat már elértünk azzal, hogy sikeresen beépültünk a kezdetleges társadalmukba. Ekkor még nem is sejtettük, hogy milyen jól fog jönni ez az új baráti kötelék a közelgő veszéllyel szemben.