Kapu az ismeretlenbe - 3. rész

       Újabb hetek teltek el. Az apró, kékes színű bolygót már teljesen közelről láttuk a vezérlőterem ablakából. Már majdnem elértük a bolygó légkörét, de ekkor meg kellett állnunk. El kellett gondolkoznunk.

       – Ez az exobolygó olyan, mintha a Föld kicsinyített mása lenne, csak valamivel ritkább légkörrel.          – mondta egyik nap Lisa – Nagyon valószínű, hogy itt valamilyen életformára fogunk bukkanni.

     – Nah jó, de mi van akkor, ha ezek nem apró baktériumok, moszatok vagy állatkák, hanem az emberhez hasonló fejlettségű élőlények? – vetettem fel a kérdést – Akkor hamarosan, amikor az űrhajónk megjelenik az égboltjukon, észre fognak venni minket. Megijednek vagy elmenekülnek előlünk. Vagy az is lehet, hogy úgy néznek ki, mint valami gusztustalan szörnyek és meg fognak támadni minket. Akár meg is ölhetnek! Vagy ha fejlettebbek nálunk, akkor foglyul ejthetnek minket és kísérleteket is végrehajthatnak rajtunk. Ebbe elég ijesztő belegondolni!

     – Ne izgulj! – nyugtatott meg Adam – Nálunk fejlettebb lények biztos, hogy nem élnek ezen a bolygón. Ha fejlettebbek lennének, akkor a bolygójuk közvetlen környezetében általuk készített műholdak vagy űrállomások is keringenének. Ráadásul a Naprendszert és a Földet is rég felkutatták volna. Az emberiséggel pedig már felvették volna a kapcsolatot.

     – Vagy lehet, hogy tudnak rólunk, csak ügyesen rejtőzködnek. – tette hozzá Pablo, a mexikói asztronauta.

       – Ugyan már! Nem valószínű! – mondta Adam – Én csak azt tudom elképzelni, hogy ha találunk is valamit, az is csak egészen apró lesz és nem túl intelligens.

Megjelentünk a bolygó égboltján. Már olyan magasságban repültünk, mintha a Földön lennénk és egy repülőgépben ülnénk. Csodálatos látvány tárult elénk! Nem egy sivár, hegyekkel és kráterekkel borított bolygót láttunk, mint amilyen a Mars, hanem olyan érzésünk volt, mintha a Földre tértünk volna vissza. Megtaláltuk a „Föld kistestvérét” egy szomszédos Naprendszerben. Láttunk fentről hegyeket, vulkánokat, erdőket, folyókat és hatalmas óceánokat. A geográfiai képződmények olyanok voltak, mint nálunk. Csak egyetlen dolog emlékeztetett minket arra, hogy mi ekkor egy idegen világba léptünk be. Az égbolt színét halvány-rózsaszínre festette a vörösen fénylő Proxima Centauri csillag.

       Az űrhajónk lassan földet ért. Egy réten landoltunk, amit sűrű erdők zártak körbe. A nagyterem ajtaja kinyílt, mi pedig kiléptünk rajta. Majdnem a térdünkig ért a fű és a gazdag növényzet. A szkafanderben iszonyatosan melegünk volt, mivel a bolygón uralkodó hőmérséklet +30 °C és 40 °C között ingadozott. Úgy döntöttünk, hogy vékony, földi ruhában fedezzük fel a vidéket. Levegőt viszont nehezen kaptunk a légkör ritkasága miatt, ezért oxigénmaszkot vettünk magunkra. Úgy döntöttünk, hogy behatolunk az erdőbe egy kilométert.

       Nem voltunk tisztában ennek a bolygónak a napszakaival, de amikor elindultunk, elég magasan járt az égen a vörös Proxima Centauri. Ez alapján azt feltételeztük, hogy dél lehet. Azt még meg kell figyelnünk, hogy ezen a bolygón mennyi földi idő jelent egy napot. Pontosabban azt, hogy az égitestnek mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy egyszer végigforogjon a saját tengelye körül. Az öt fős csapatunkat két részre osztottuk az expedíciónknál. Lisa és Ivan, az orosz asztronauta az űrhajóban maradtak, én pedig Adammel és Pabloval nekivágtam az őserdőnek. Útközben egyszerű, hétköznapi dolgokról beszélgettünk. Az erdőben nagyon nehéz volt előrejutni, mert a növényzet sok helyen áthatolhatatlan volt. Minden remény megvolt bennünk az iránt, hogy a bolygón nem csak növényeket, hanem annál fejlettebb élőlényeket is találunk majd.

Már jó fél órája lehettünk a dzsungelben, amikor hirtelen elsuhant valami közvetlenül a fejem felett.        A lény nagyjából tenyér nagyságú volt, rózsaszín és úgy nézett ki, mintha egy lepke és egy szitakötő keveréke lett volna. A szárnya különösen csillogott. Adam és Pablo is rögtön észrevették.

       – Ti is láttátok ezt? – kérdeztem tőlük izgatottan.

       – Rátaláltunk az első földönkívüli életformára! – kiáltotta Pablo – Erről az emberiség pár évtizede még nem is álmodhatott volna. Muszáj lesz elújságolnunk a földnek!

       – Valóban hihetetlen! – mondta Adam – Csak az a kár, hogy túl gyorsan repült és ezért nem tudtuk lefotózni.

Innentől kezdve még nagyobb lelkesedéssel törtünk előre a dzsungelben, mert sejtettük, hogy még rengeteg meglepetést tartogat számunkra az exobolygó. Az elkövetkezendő tíz percben még repült el mellettünk pár ilyen furcsa, rózsaszín rovar. Volt, amelyiket Adamnak már sikerült lefotóznia. Pablo néha hadonászott, amikor közel repültek hozzá ezek a rovarok, ezért az egyikük belecsípett a kezébe. A csípés helye beduzzadt, Pablo pedig erős fájdalmat érzett a csuklója környékén.

       – Halljátok ezt a vízcsobogást? – kérdezte Adam.

Tettünk néhány lépést a hang irányába. Ekkor végre kiértünk a fák sűrűjéből és egy gyönyörű vízesést pillantottunk meg. Közelebb léptünk a vízeséshez és a folyóhoz, hogy fényképeket készítsünk. A folyóparton, a fűben megláttam egy világoskék, csillogó gömböt. Nagyon megtetszett, ezért lehajoltam érte. Már majdnem felvettem, amikor észrevettem, hogy egy fél embernyi nagyságú hófehér madár száll felém. Villámgyorsan közeledett.

       – Carrie, vigyázz! – kiáltották a fiúk.

       Már túl késő volt. A madár iszonyatosan éles és hosszú csőrével feltépte a bőrt a kezemen. A kék gömböt pedig fénylő karmaival kiemelte a tenyeremből. Ezután pillanatok alatt eltűnt az égen.

A kezemből ömlött a vér és legalább egy percig csak ordítottam a fájdalomtól. Adam bekötötte a vérző sebemet és engedte, hogy a vállára támaszkodjak. Nem bírtuk tovább, megindultunk vissza, az űrhajónkhoz. Útközben észrevettünk, hogy Pablo egyik kezéből folyik a genny, a csípés helye pedig egyre rosszabb állapotban van. Nagy félelmek és fájdalmak között vágtunk át az erdőn. Viszonylag gyorsan visszaértünk, mert sok helyen kitapostuk az utat odafelé. A bolygó lényei elég barátságtalanul fogadtak minket. Még csak alig egy napot töltöttünk a Proxima Centauri bolygóján, de máris támadások értek minket. Egyértelmű volt ettől a naptól fogva, hogy mi itt betolakodónak számítunk.

       De mégis mi mást várhattunk volna? Ha az emberiséget látogatták volna meg idegenek, akkor azt a Föld talán szótlanul nézte volna? Főleg, ha egy fejlettebb civilizációról van szó! Nyilván ugyanilyen helyzetben a földlakók is megrémültek volna, kitört volna a pánik. A legtöbb civilizáció sosem fogadja közömbösen a számára teljesen ismeretlent. Talán jogos is a félelmük az itteni élőlényeknek. Lehet, hogy a földiek nem csak felfedezni és kutatni küldtek ide minket, hanem később, amikor már fejlettebb lesz a földi technológia, eljön az emberiség leigázni, gyarmatosítani vagy benépesíteni ezt az exobolygót? Újabb bolygót akarnak az emberek az uralmuk alá vonni és mi csak az előfutárai vagyunk ennek? Mi a valódi cél? Felfedezők vagyunk vagy leigázók? Mit keresünk mi egyáltalán itt?