Kapu az ismeretlenbe - 1. rész

       Kellemes nyári este volt, amikor kéz a kézben az óceán partján sétáltunk. A csillagok most is fényesen ragyogtak az égbolton. Jó volt kettesben lenni Erickkel, távol a város zajától. Viszont ez nem egy egyszerű estének ígérkezett. Nem tudtam, hogyan kezdjek bele abba, amit feltétlenül el kellett mondanom. Mégis hogyan közöljem vele, hogy soha többé nem láthat engem? Már éppen szóra nyílt a szám, amikor ő hirtelen megállt. A telihold fénye erősen megvilágította boldog arcát. Nagy meglepetésemre lassan letérdelt előttem és elővett egy aranygyűrűt, aminek egy csillogó zafírkő volt a közepében.

       – Carrie, hozzám jössz feleségül? – kérdezte. Ekkor már több mint három éve együtt jártunk. Nagyon szerettem őt. Az aznap este tökéletes volt egy romantikus lánykéréshez. Nekem mégis nemet kellett mondanom. Tudtam, hogy az én életem nem úgy fog telni, mint egy átlagos földi ember élete.

       – Erick, sajnos nem lehet. – nagy nehezen sikerült kimondanom. Az arcán erősen látszódott a csalódottság érzése. Nem tudott mit mondani, nem tudott mit gondolni. Nem erre a válaszra számított, mert a férfiak többségének ilyenkor igent mondanak. A lánykérés általában egy olyan alkalom, amikor mindkét fél érzi, hogy valami már kezd kibontakozni. Valami, ami egy életre szól vagy talán még annál is hosszabb időre. Ekkor mindkét fél nyitott lesz arra, hogy teljesen befogadja a másikat emellett teljesen átadja magát neki. Én viszont nem adhatom át magam Ericknek és őt sem tudnám befogadni, mert az életemet egy olyan célnak szentelem, mint amilyet eddig egy ember sem ért el soha.

       – Tudod – kezdtem bele félénken – azért nem öregedhetünk meg egymás mellett, mert mire te megőszülsz a többi emberrel együtt, én még mindig fiatal maradok. Az idő és a tér hatalmas távolságot teremt majd közöttünk.

       – Miket beszélsz? – nézett rám értetlenül.

     – Látod ott fenn azt a csillagot? -az ujjammal az égbolt alján fénylő Alfa Centauri csillagra mutattam – Én egy év múlva már ott leszek. És tudod, az űrben máshogy telik az idő.

       – Ne hülyéskedj már! Carrie, itt komoly dolgokról van szó. Igaz, hogy már több ember is járt a Mars felszínén sőt még a Vénusz légkörének közelébe is eljutott az emberiség, de a csillagközi utazás még most, 2052-ben is lehetetlen.

      – Adam és a NASA szerint már nem. Néhány hete Adam benyújtott egy dokumentumot a NASA-nak, amelyben kifejlesztette a csillagközi utazás módszerét. Egy olyan űrhajóval mennénk, melynek a hajtóművében hatalmas energiák szabadulnak fel. Egy földi év alatt képesek leszünk megtenni több mint négy fényévet. Az utazás ideje alatt pedig hibernálni fogjuk a testünket.

       – De mégis hogyan? Ezt nem értem. És mégis mennyibe fog ez kerülni az államnak?

       – A részleteket még én sem tudom. De azt tudom, hogy két hónap múlva már kilövésre készen áll egy ilyen csodálatos eszköz. Én pedig egyike leszek annak az öt embernek, akiket fellőnek vele. A tesztek szerint alkalmas vagyok az űrutazásra! – meséltem neki lelkesen.

       – Valóban érdekes, hogy mennyire fejlett már a tudomány. Csak azt nem tudom, hogy az emberek miért vágynak idegen csillagok megismerésére, amikor még a saját bolygójuk problémáit sem tudják megoldani?

       – Szerintem remek érzés új dolgokat felfedezni és megismerni. Én többre vágyom egy egyszerű emberi életnél, házasságnál, gyerekeknél, pénznél, karriernél. Egy olyan világba akarok eljutni, ahová emberi lény nem tette be a lábát és amelyet emberi kéz még távolról sem érintett. Adam-et pedig egy zseniális embernek tartom, amiért alig harmincévesen ilyen nagy dolgot adott a világnak. Neki köszönhetően megnyílt egy olyan lehetőség az emberiség számára, amilyen eddig még sohasem.

       – Azt én sem tagadom, hogy ő rendkívül okos, de úgy igazán sosem kedveltem őt. Mindig olyan magának valónak tűnik és különcként viselkedik. Sokszor alig jár emberek közé. Azt is csodálom, ha egyáltalán volt már neki barátnője. Napokat képes végigtanulni és végigdolgozni. Ha pedig társaságba kerül, mindig csak okoskodik és a saját intellektuális nyelvén beszél. Egyszer igazán leereszkedhetne a normális emberek közé!

       – Ő a tudásért és a kutatásért cserébe szinte teljesen lemondott a társasági életről és a szórakozásról. Lehet, hogy az egyetemen, ahol én is megismertem, sokan gyökérnek vagy strébernek tartották, de a találmányáért és a tudásáért ma már a legtöbben becsülik őt. Az elmélyült munkája meghozta gyümölcsét. Ráadásul ő egy szegényebb országból, Magyarországról költözött ki ide, az Egyesült Államokba. Odahaza elképzelhető, hogy nem is lett volna lehetősége kibontakoztatni a képességeit. Én is olyan életet szeretnék, mint az övé, ezért lettem űrhajós. A csillagközi utazás során le kell mondanom a földi életemről, így rólad is, de legalább beteljesül majd az igazi álmom.

       – Kérlek, ne hagyj el! Hidd el, egyáltalán nem önzésből akarlak marasztalni, hanem szeretlek és komolyan aggódom miattad! Tudod te, hogy mire vállalkozol? Nagy eséllyel meghalhatsz és odaveszhetsz a végtelenben! A Földre már nem térhetsz vissza soha többé! Meteoridák, katasztrófák, ismeretlen veszélyek leselkednek rád! Nem akarlak elveszíteni!

       – Ha igazán szeretsz, képes vagy elengedni. – mondtam neki halkan és átöleltem – Nekem ez a célom, az álmom, a mindenem! Fel tudnék adni érte egy egész világot!

       – Nekem viszont te vagy a mindenem! – miközben ezt mondta, közelebb bújt hozzám és adott egy puszit a homlokomra.

       – Mikor majd egy másik nőnek a gyermekét dajkálod, esténként nézz fel az égre, arra a ragyogó csillagra és gondolj rám! – erre már akadozó hangon, könnyes szemekkel kértem őt. Ő pedig megcsókolt. Csókja lassú és lágy volt, benne volt a világon minden érzés. A Földön túl léteznek-e egyáltalán érzések? Istenem, még egy ilyen meghitt pillanatban is csak ezekre tudok gondolni! De vajon valóban le akarom cserélni a kedvesem meleg ölelését és a nyugodt, biztos életemet a hideg, hatalmas és ismeretlen világűrre? Még van időm, van két hónapom. Még meggondolhatom magamat. Még van visszaút.