Kapu az ismeretlenbe - 5. rész

 Másnap reggel arra ébredtünk, hogy az űrhajónkat körbevették. Én az ablakból rögtön felismertem ezeket a lényeket. Hiszen tegnap az egyikük belemart a kezembe és még mindig fáj. Nem mertünk kilépni az űrhajóból, mert nem tudhattuk, mi lesz az óriási, félembernyi nagyságú madarak reakciója. Pablo ötlete szerint volarnak kereszteltük el őket. A „volar” szó azt jelenti spanyolul, hogy repülni. Az eredeti szándékunk az volt, hogy távolról megfigyeljük az itteni élőlényeket, de ők még azt is lehetetlenné tették, hogy elhagyjuk az űrhajót. Húszan-harmincan lehettek körülöttünk.

– Valószínűleg rengeteg volar élhet errefelé. – mondta Adam – Nem hülyék, mivel szerintem akkor rejtőztek el valahová, mikor meglátták az űrhajónkat leszállni.

– Biztos megijedtek, mert még sosem láttak ilyet. Az is elképzelhető, hogy a mi létezésünkről nem is tudnak, hanem csak az űrhajóról. – mondta Lisa.

– Engem tegnap az egyikük látott egészen közelről. Ha fejlett az információs csatornájuk, akkor már mindannyian tudhatnak rólunk. – mondtam – És ha az egyik volar képes volt engem megtámadni, akkor ki tudja, mi történne, ha elhagynánk a hajót!

– Az emberekkel ezek a kis fejletlen lények nem húzhatnak ujjat! – kiáltotta Pablo – Nekünk vannak gépfegyvereink, melyekkel pillanatok alatt megölhetjük őket.

– Ez igaz, de mi nem azért jöttünk, hogy vérfürdőt rendezzünk. – szólt Adam – Kutatni és együtt élni szeretnénk. Ha elkezdenénk lövöldözni, akkor vagy félelmet, vagy agressziót keltenénk bennük és a barátságukat sosem nyernénk el.

– Kinézetre nem vagyunk sokkal nagyobbak náluk, ezért muszáj lenne valamivel tekintélyt parancsolnunk. – vitatkozott tovább Pablo – Ha belelőnénk egyszer a levegőbe, akkor legalább tudnák, hogy mi vagyunk a magasabb rangúak.

– Talán az lenne a legokosabb, ha még egy ideig nem mutatkoznánk előttük. – folytatta Adam – Ha igaz, amit Lisa feltételez, és azt hiszik, hogy az űrhajó valami hatalmas élőlény, akkor ez egy ideig nyugodtan maradhat így. Mivel az űrhajónk mérete legalább harmincszor akkora, mint egy volar ezért egy általuk ilyen hatalmasnak tartott „lényt” biztosan nem mernének megtámadni.

– De előbb-utóbb úgyis el kell majd hagynunk a hajónkat. – mondta Pablo – Az élelmiszerkészletünk már a felére csökkent. Fel kellene térképeznünk a bolygónak ezt a részét és megnézni, hogy hol találunk táplálékot. Meg van az esély arra is, hogy ezen a bolygón nincs ember számára emészthető tápanyag. Akkor azt hiszem, lehúzhatjuk a rolót. Egyszer muszáj lesz kilépnünk a hajóból és kommunikálni a volarokkal!

– De mégis hogyan kommunikálhatnánk, ha egyértelműen nem értik a mi nyelvünket és valószínűleg a testbeszédünket sem? – kérdezte Lisa.

– Azt hiszem, nekem van egy remek ötletem a probléma megoldására. – válaszoltam.

– Halljuk, Carrie! – mondta lelkesen Pablo.

– Ha már nem kommunikálhatunk a volarokkal hangok vagy mutogatás segítségével, akkor tegyük meg inkább képekkel. Ezt biztosan észlelni fogják, mivel vannak szemeik. Vetítsünk ki olyan képeket az űrhajó oldalára, ahol mi barátságban, békében vagyunk a volarok mellett ezen a bolygón. Akár magunkról is megoszthatunk néhány információt.

– Ezt tényleg jól kitaláltad! – szólt elismerően Adam – Megfigyelés céljából pedig aktivizálhatnánk a kamerákat a hajó oldalán. Úgy tűnik, egy zseniális kutatásnak nézünk elébe!

A tervemet sikerült kivitelezni. A volarok még másnapra sem tűntek el az űrhajónk közeléből. Felettünk köröztek és merev tekintettel bámulták a kivetített képeket. Mi eközben rengeteg fotót és videót készítettünk róluk. A testfelépítésüket tanulmányoztuk legelőször. A fejük olyan volt, mint a madáré. A szemük sötétzöld, csőrük pedig elég hosszú, éles és fénylő. Nyakuk szintén hosszú volt, akár a hattyúknak. A hatalmas szárnyaikat fehér, csillogó pikkelyek borították és rendelkeztek farokúszóval. A két lábuk karmokban végződött. A hasukat nem fedték pikkelyek, így látni lehetett a fehér színű, feketén pöttyözött hasukat. Magas hangokkal és különböző repülési formákkal kommunikáltak egymással. A kinézetük alapján arra következtettünk, hogy kozmopolita életmódot folytathatnak. Egyaránt életterük volt a szárazföld, az óceán és a levegő, de leginkább a repülést kedvelték. Néhány fényképen a kék gömböket is láthattuk. Sok volar a csőrében vagy a karmai közé szorítva vitte ezeket. Elég sokat vitatkoztunk azon, hogy mik lehetnek ezek a gömbök, de végül abban egyeztünk meg, hogy ez talán a volarok egyik tápláléka. Megfigyeltük, hogy hófehér, szárnyas „barátaink” éjszakánként a fák tetején alszanak. A bioritmusuk az itteni napszakokhoz van igazodva. Kétszer olyan sokáig tudnak ébren maradni, mint az ember, viszont kétszer annyi alvást is igényelnek. Pár nappal később esett némi csapadék a bolygónak ezen a részén. Ők ekkor nem húzódtak be sehová, pikkelyes testükről pedig pillanatok alatt lepergett a víz.

A volarokat egyre jobban megismertük, viszont a saját problémáinkkal nem mindig tudtunk megküzdeni a hajón. Pablo és Adam között gyakran feszültség volt. Ők voltak a domináns személyek ötünk közül annak ellenére, hogy mindenki véleménye és hozzáértése számított. Adam az intelligenciája miatt, Pablo pedig a temperamentumának köszönhetően akarta mindig a véleményét hallatni vagy irányítani. Már több mint egy hete lehettünk az exobolygón, amikor Pablo végre valamivel jobban érezte magát. A keze még most sem nézett ki a legjobban, de már gyógyulásnak indult. Betartotta azt az ígéretét, hogy mindennap imádkozni fog az életéért. Isten pedig még egy teljesen már világba is elkísérte őt és segített rajta, mert hitt benne. Ekkor persze még nem tudhattunk, hogy milyen céljai is vannak Pabloval. Ennek a kalandvágyó és kíváncsi férfinak hamar elege lett a csendes szemlélődésből, és a tettek mezejére akart lépni.

– Egy ideje már itt vagyunk a Proxima Centauri bolygóján, de ennek az időnek a túlnyomó részét az űrhajónkban töltöttük. Én annak idején nem azért jelentkeztem a csillagközi utazásra, hogy ölbe tett kézzel ücsörögjek egy fémszerkezetben! – mondta gesztikulálva Pablo – Azért jöttem, hogy hihetetlen kalandokat éljek át még akkor is, ha az életemet kockára tehetem.

– Hát nem tudom, hogy elhagyhatjuk-e már a hajót – szólt Adam – a kivetített képekre végül is a volaroknak semmi negatív reakciójuk nem volt, de még mindig nem vehetjük biztosra, hogy a hajót elhagyva nem támadnának meg minket.

– Elég volt a folytonos töprengésből, Adam! – mondta Pablo – Más élőlényeket leginkább a velük való együttélés során lehet megismerni, más bolygót pedig körültekintés és feltérképezés során. Elismerem, hogy te egy zseni vagy, de hogy is mondjam... kicsit félénk.

– Ne nevezz gyávának csak azért, mert megfontolt és elővigyázatos vagyok! – védte magát Adam.

– Fiúk, ne veszekedjetek! – csitítottam őket.

– Hadd mondjam végig! – folytatta Pablo – Mi értelme van a zseniális ötleteknek és terveknek, ha senkiben sincs elég bátorság és vállalkozószellem, hogy azokat megvalósítsa? Döntsük el szavazással, hogy elhagyjuk-e holnap reggel az űrhajót! Nah fel a kezeket, ki tartja magát bátor felfedezőnek? – Ivant és Adamet leszámítva mindenki feltette a kezét. Ketten szavaztak nemre, hárman pedig igenre, ezért holnap elhagyjuk a hajót. Holnap lesz az első nap, amikor az emberiség először találkozik személyesen egy teljesen idegen civilizációval!