Kapu az ismeretlenbe - 7. rész

     Idővel már egyre kevesebb táplálékot találtunk a volarokkal. Ez a probléma nem csak azért következett be, mert ennek a fiatal exobolygónak a letelepedésünk miatt egy újabb fajt el kellett tartania, hanem mert az ehető gyümölcsöket sorra megmérgezték a volarok ellenségei. A tenyérnyi nagyságú rózsaszín rovarok úgy táplálkoznak, hogy kiszívják a gyümölcsök levét és közben mérgező folyadékot juttatnak a helyére. Ez nem feltétlenül a többi lény ellen irányul, mivel ez náluk egy természetes folyamat. A Földön is élnek hasonlóan haszontalan állatok, mint például a szúnyogok vagy a krumplibogarak. A káros tevékenységük miatt muszáj kiirtani őket, mivel ha tovább mérgezik a gyümölcsöket, akkor előbb-utóbb táplálék hiányában ki fognak halni a volarok és velük együtt mi is.

      Egyik hajnalban a rovarok megkörnyékezték a hatalmas fát, ahol a volarok vezetője lakott. Zöld füstöt bocsátottak ki, amely ellepte az egész környéket. A volarok fulladoztak a mérgező füsttől. A rovarok feltehetőleg azért támadták meg őket, mert feltűnt nekik, hogy elkezdték megsemmisíteni a kártékony fajukat. Mi oxigénmaszkban elhagytuk az űrhajót, és megpróbáltunk segíteni a volarokon.

      – Hozzátok a fegyvereket is, és próbáljatok pontosan célozni! – kiabálta Pablo – Szét kell lőnünk az összes rózsaszín rovart a környéken! – nem csak a többiek iránt érzett aggodalom, hanem egyfajta bosszúvágy is beszélt belőle. Vissza akart vágni azoknak a primitív földönkívülieknek, akik hetekkel ezelőtt halálosan megsebesítették. Pablo bizony egy olyan ember, aki semmit sem hagy szó nélkül.

      – Én beindítom a hajó ventilátorait, hátha az egy kicsit szétoszlatja a füstködöt. – hangzott el Lisa praktikus ötlete.

      Órákon keresztül harcoltunk a rovarok ellen. A volarok először megijedtek a lövéseink hangjától, de nem sokkal később rájöttek, hogy egyértelműen az ő oldalukon állunk. A füst csak lassan oszlott szét. Repülő rovarok tucatjai hullottak a földre. Mozdulatlan testükből rózsaszín folyadék ömlött ki. Hiába irtottuk őket, úgy tűnt, mintha sosem akarnának elfogyni. Egyre csak jöttek és jöttek. Mi viszont nem voltunk fáradhatatlanok. Éppen egy rovar közelített felém, amikor észrevettem, hogy kifogyott a fegyveremből a töltény.

      – Carrie, ugorj félre! – kiáltotta Adam, aki Pabloval együtt hősiesen harcolt. Már majdnem megcsípett az a rózsaszín dög, de egy volar ellökte előlem, és éles csőrével elintézte. A rovar a földre hullott. Megöleltem az a volart, aki megmentette az életemet. Ők kezdetben nem értették a gesztusainkat, mert máshogy fejezik ki az érzéseiket, ám idővel egyre jobban megértettük egymást. Ivan újratöltötte a fegyveremet, és küzdöttünk tovább.

      Egészen estig kitartóan vívtuk a harcot. Mikor a Proxima Centauri vörös korongja már az ég alján járt, a rózsaszín lények összegyűltek és elrepültek egy bozótosba, a tavon túlra.

      – Biztosan aludni mennek – állapította meg Lisa – Ami engem illet, már én is elég álmos és fáradt vagyok.

      – Kitartás, Lisa! – mondta Pablo – Támadt egy nagyszerű ötletem.

      – És mi lenne az? – kérdeztem.

      – Ha a rovarok most alszanak és védtelenek, akkor ez kitűnő alkalom arra, hogy meglepjük őket. Átmegyünk a tó túlpartjára, csendben odalopakodunk hozzájuk, és egyesével megöljük őket.

      – A terved, két problémát vet fel, Pablo – szólt közbe szokás szerint Adam – Elképzelhető, hogy a rovarok rendelkeznek olyan intelligencia szinttel, hogy éber őröket állítottak az éjjeli táborhelyük mellé. Ha ők észlelnének minket, rögtön riasztanák az alvó társaikat, és a nappali harc folytatódna. Ha ez bekövetkezne, akkor egyáltalán nem nyernénk semmi időt. Ráadásul lehet, hogy a túlparton még rengeteg utánpótlásuk van, és így sokkal nagyobb erőfölénnyel kellene szembenéznünk, mint ami ellen eddig küzdöttünk.

      – Ha vannak is őreik, mi még mindig ezerszer intelligensebbek vagyunk náluk. – állt ki álláspontja mellett Pablo – Könnyűszerrel ki tudnánk őket játszani.

      – De mondd, miért ölnénk meg őket, ha van más megoldás is? – vetett fel egy újabb kérdést Adam.

      – Én a kiirtáson kívül nem igazán látok más megoldást arra, hogy egy kártékony fajt eltöröljek. – válaszolt Pablo.

      – És mégis kik vagyunk mi, hogy egy faj sorsa felett ítélkezzünk? Ha már te vallod magad olyan nagy kereszténynek, gondolhatnál arra a nézetre is, hogy Isten minden egyes bolygón minden egyes fajt céllal teremtett meg. Minden élőlény egy apró, ám fontos része a nagy egésznek. Ha egy jelentős faj kihalna, talán borulna az egész rendszer. Egyedül csak Istennek van joga eldönteni, hogy mi maradhat életben vagy minek kell pusztulnia; mivel csak ő érti, hogy egy adott tényező milyen helyet foglal el a környezetében. Például levéltetvek is azért élnek, hogy a katicák táplálékául szolgáljanak, pedig látszólag csak kártékony lények.

      – De a mérgező rovaroknak tényleg nincsen semmi hasznuk! – fakadt ki Pablo Adam szükségtelennek tűnő prédikálását hallgatván.

      – Mégis hogyan tudnád, Te eldönteni – a te szót erősen kihangsúlyozta Adam –, hogy mi haszna van ezeknek a rovaroknak, vagy egyáltalán mi haszna van bárminek is az exobolygón, amikor még csak alig másfél hónapja vagy itt?

      – Figyelj Adam, én teljesen megértem az érvelésedet, annak ellenére, hogy nem sok értelmét látom ennek a párbeszédnek. Lehet, hogy rendkívül az emberiségre jellemző viselkedés lenne, ha egy idegen bolygón önkényesen kipusztítanánk egy számunkra idegen fajt, vagyis nagy kegyetlenség lenne kiirtani biológiailag összetett élőlények ezreit, de nincs más választásunk. Vagy mi és volarok maradunk életben, vagy ezek! A volarokat pedig igen kár lenne veszni hagyni, mivel ők egy fejlődés kezdetén álló civilizáció. Ha még évezredekig életben maradnának, akkor könnyen lehet, hogy az emberiséghez hasonló fejlettségi szintet érnének el. Az pedig máris elősegíti a fejlődésüket, hogy a mi példánkat látják az együttélés során.

      – Nekem egy olyan tervem van a probléma megoldására, melyben nem kellene választani a mi életünk és a rovarok élete között. – közben a többiek már hosszú percek óta megdermedt arccal figyelték a két férfi között lezajló, már-már megszokott stílusú, heves vitát – Nem megölnünk kellene őket, mivel más mód is van arra, hogy eltávolítsuk ezt a fajt a bolygó élővilágából.

      – Én kiskapukra nem is gondoltam! Folytasd! – kérte Pablo némi tisztelettel a hanglejtésében. Pablo és Adam a folytonos rivalizálásuk ellenére legbelül tisztelték és nagyra becsülték egymást.

      – Ma éjjel csendben elfoghatnánk ezeket a tenyérnyi rovarokat, és elzárhatnánk őket valahol a hajón. Ezáltal nem mérgeznék tovább a gyümölcsöket, és nem is kellene kiirtanunk a fajukat. Vagy talán még célravezetőbb lenne, ha a foglyul ejtett példányokat hibernált állapotban elküldenénk a Földre, hogy aztán az ottani biológusok tanulmányozhassák őket.

      – Ez valóban kitűnő megoldás, de persze csak akkor, ha a Földön biztonságosan, az emberektől elzárva tartják majd őket. Tudod, hogy a mérgük az ember számára igen veszélyes. Itt van erre egy két lábon járó példa! – mutatott magára Pablo.

      – Mi már civilizáltabbak vagyunk őseinknél, akik legtöbbször erőszakkal vagy gyilkossággal oldották meg a problémáikat. Egy huszonegyedik század közepén élő ember már inkább alkotni, kutatni, megfigyelni, felfedezni akar. Fontos, hogy az utóbbi viselkedésformát sajátítsuk el, mivel a huszonkettedik század küszöbén már olyan technikai fejlettség van a kezünkben, amivel nem mindegy, hogy bánunk. – zárta le végül a témát Adam. Mindenki beleegyezett a tervébe és egyet értett a nézőpontjával.

      – Akkor hát osszuk ketté a csapatunkat a szokásos felállás szerint! – szólt Pablo – Ivan, Lisa, ti maradjatok itt és vigyázzatok az űrhajóra! Szegény Lisa már így is alig áll a lábán. Mi pedig meglátogatjuk „kedves rovarbarátainkat”. Néhány óra múlva visszatérünk. Ha bármi baj lenne, azt fényjelzéssel fogjuk a tudtotokra adni.

      – Rendben van – mondta Ivan.

      Nem sokkal ezután elindultunk a túlpartra. Fél órán belül megérkeztünk az alvó veszélyhez. Már nem voltak olyan sokan, csak harmincan-negyvenen. Szerencsére őröket sem állítottak. Nagyon mélyen aludtak, ezért könnyű dolgunk volt. Alig másfél óra múlva visszatérünk a fogva ejtett rovarokkal az űrhajóhoz. Gondosan bezártunk minden példányt, nehogy szabadon maradjon kettő, ami újra elszaporodik. Az űrhajó egyik legbiztosabb termébe költöztettük őket ideiglenesen. Aznap éjjel elmondhatatlanul fáradtan hajtottuk álomra a fejünket. Már gondolkodni se volt erőnk azon, hogy kint esetleg még maradtak elfogatlan példányok.