Kapu az ismeretlenbe - 8. rész

      Féltünk attól, hogy később jöhetnek még rovarok. Hosszú hetek teltek el, de még mindig semmi sem történt. Az exobolygón újra egy békés időszak köszöntött be. Talán ezen a bolygón is úgy van, mint a Földön: a béke és háború, épülés és pusztulás, fejlődés és hanyatlás szüntelenül váltják egymást. Mindössze csak annyi a különbség, hogy az emberek a saját fajukat irtják a háborúk során, a volarok pedig szinte tökéletes harmóniában élnek egymással, és közösen harcolnak a fennálló veszély ellen; mert nem önzőek, felelőtlenek és meggondolatlanok, mint az emberek, hanem összetartóak és figyelmesek. Nem abban nyilvánul meg az értelmi fejlettségük, hogy városokat, gyárakat építenek, és újabbnál újabb gépeket találnak fel, hanem a viselkedésükben. A volarok nem azért nem élnek házakban, gépek között, mert primitívek, hanem mert ők a fák ágain, a vízben úszva, az égen repülve, a természet lágy ölén érzik jól magukat.

      A Földön a béke a nyugalomban, gyarapodásban, növekedésben, barátságban, szerelemben nyilvánul meg. Ezen a bolygón a béke egy csoda, egy életérzés, egy idilli állapot. Egy kincs, amit a volarok szüntelenül őriznek, ezért kerülik az értelmetlen vitákat és háborúkat. Nincs annál szebb, amikor naplementekor a vörös csillag mellett, a sötétnarancs égbolton egy volar siklik át. Elrepül a lobogó víz felett, és közben süvítő hangot hallat. Gyönyörű bolygó ez, távol a modern emberi világ minden problémájától.

      Ebben a békés időszakban mindegyikünk többet foglalkozott saját magával. Amikor kívül csend van és nyugalom, az ember befelé tekint. Nem kell külső gondokkal foglalkoznia, hanem tud a saját lelkével törődni. Ilyenkor megáll, és egy kiismerhetetlen, de csodaszép világot lát: a lelket, amely az emberi ész számára kifürkészhetetlen. Mégis próbáljuk azt megismerni, megérteni. Mi boldogok voltunk, mert mindenünk megvolt ezen az idilli bolygón. Egy dolog kivételével. Ez volt a szerelem, amelyre legbelül minden lélek vágyik. Én gyakran gondolok Erickre, aki fényévekre van tőlem. Nem csak az ő személye hiányzik, hanem az is, hogy valaki testileg-lelkileg kifejezze az érzéseit irántam. Hiányzik a szemkontaktus, érintés, csók. Már majdnem fél éve vagyok távol a Földtől, de még nem szoktam meg ezeknek a dolgoknak a hiányát.

      Egyik este az erdőn át kisétáltam az óceánpartra. Kihalt volt az egész környék, nem láttam se volart, se embert. Gondoltam, úszok egyet az óceán narancssárga hullámai között. Tinédzserkoromban vettem Miamiban szörfleckéket. Kár, hogy most szörfözésre nem volt alkalmam. Már egy jó fél órája úszkálhattam, amikor a part felé vontam tekintetemet. Észrevettem, hogy Pablo egy farönkön ülve bámul engem. Lisa mellett ő volt a másik legjobb barátom, akivel sok mindent megosztottam. Intettem neki, hogy jöjjön ő is úszni. Lelkesen felszaladt egy szikla tetejére, majd ugrott egy fejest a vízbe. Lebukott a víz alá, odaúszott a közelembe, és hirtelen lerántott a hullámok alá. Sikoltottam egyet, majd nevettem.

      – Pablo! Mit csinálsz? – kérdeztem tőle.

      – Hát gondoltam, feldobom egy kicsit a kedved! Igazából mindenhol téged kerestelek. Azt szerettem volna megkérdezni, hogy miért vagy napok óta ennyire magad alatt? Nem szólsz szinte senkihez és mindig félrevonulsz.

      – Honvágy...

   – Az mindenkiben van közülünk. Tudod, nekem leginkább az emberi kapcsolatok hiányoznak. Számomra nem elég az, hogy mi öten beszélgetünk, vagy hülyéskedünk. Én mélyebb kapcsolatra vágyom.

      – Tudom, miről beszélsz. Ez szerintem mindannyiunknak hiányzik. Hiányt szenvedünk egy dologban, ami hasonlóan fontos szükséglete az embernek, mint az evés, ivás vagy légzés. Aki még életében nem volt szerelmes, az talán nem is ember.

      – Én még annak idején Mexikóban egy vallásos gimiben tanultam. Sok órára szerzetesek vagy papok jöttek be tanítani. Sokuknak elég kiállhatatlan természete volt. Szerintem pont azért volt többségük olyan furcsa, mert nem volt testi-lelki társuk. Idővel a legtöbb ember belebolondul a magányba.

      – Akkor azt hiszem, ezen a bolygón elkezdhetünk építeni egy bolondok házát – szóltam nevetve.

     – Tudod... Carrie – a mindig is nagyszájú Pablonak elakadt a szava – Tudod, én nem csak egy kapcsolatra vágyom. – ezután csend következett. Mélyen a szemembe nézett.

      – Hanem? – kérdeztem kíváncsian.

      – Hanem egy kapcsolatra veled.

      – Nem tudom, nyitott vagyok-e erre. Még mindig nem tettem teljesen túl magam az exemen.

     – És mondd, hol van ő ilyenkor? Már valószínűleg régen egy másik nővel van együtt. Sok férfi hamar túlteszi magát a szakításon. Ráadásul mesélted, hogy mennyire tiltakozott az űrhajós pályád ellen. Nem is tudta elfogadni az életednek ezt a részét. Én viszont el tudlak fogadni teljes egészedben. Önmagadért szeretlek.

      Erre abban a pillanatban nem tudtam mit felelni, elpirultam és mosolyogtam. Közelebb jött hozzám, a víz alatt megfogta a kezeimet és megcsókolt. Én visszacsókoltam. Az óceán lágyan hullámzott körülöttünk. Felettünk süvítve szállt el egy volar. Ez nem egy egyszerű csók volt, mert csak úgy vibrált körülöttünk a levegő. Csókot követett csók, érintést követett érintés. A vöröslő Proxima Centauri lebukott az óceán alá. Az idő és a tér számunkra megszűnt létezni. Egymás végtelenjében lebegtünk.