Kapu az ismeretlenbe - 10. rész

   Néhány hónappal később az egyik éjszakán különleges jelenségre lettünk figyelmesek. A sötét égbolton két fél tenyérnyi nagyságú világító korong jelent meg. A volarok a sziget nagy fája körül táncoltak, ahol a vezetőjük él. Kórusban visító hangokat hallattak. Mi a tópartról figyeltük őket. Tudtuk, hogy amikor ezt a táncot járják a fánál, akkor mindig történik valami újdonság a bolygón. Ekkor még nem is sejthettük, hogy ez lesz az utolsó tánc. A Proxima Centauri két nagy társcsillaga, az Alfa Centauri A és B csak ritkán látszik egyszerre az égbolton. Ez is talán egy különleges esemény közeledtét jelzi. Vajon ezúttal mitől kell majd megóvnunk a volarokat?

     Már másnap hajnalban megkaptuk a választ. Az előtte lévő napon a két csillag az apokalipszist hirdette. Remegett a föld, és kigyulladtak körülöttünk az erdők. A volarok ijedten repkedtek a levegőben. Az égbolton hatalmas, szürke meteordarabok jelentek meg. Egyre közeledtek a bolygó felszínéhez. Haldokolt a békés világ. Néhány millió évvel ezelőtt a Föld is átélt hasonló katasztrófát, de akkor csak a dinoszauruszok pusztultak el. Az exobolygó viszont túl kicsi ahhoz, hogy ilyen mennyiségű meteor ne zúzza össze teljesen. Adam a földnek megüzente, hogy bajban vagyunk. De mindhiába, már túl késő. Mire megteszi a négy fényévet az üzenet, addigra már az exobolygó megszűnik létezni. Egyébként sem tudnának rajtunk ilyen óriási távolságból segíteni. Tétlenül álltunk a tó partján.

     – Meg kell menekítenünk annyi volart, amennyit csak tudunk, mielőtt visszatérnénk az űrhajóra és elmennénk innen! – kiáltotta Adam.

Nagyjából fél óra alatt bejártuk a szigetet. Rengeteg kétségbeesett volart gyűjtöttünk össze. Ivan kinyitotta a hajó ajtaját. Már éppen megindultunk a bejárat felé, amikor a járművünket összezúzta egy meteordarab. Az űrhajó kemény, erős szerkezete súlyosan szétroncsolódott. Mi pedig rémülten hátráltunk. Teljesen megszűnt a menekülés lehetősége. Űrhajó nélkül nem tudjuk ilyen rövid idő alatt elhagyni az exobolygót! Felkészültünk a teljes pusztulásra. Itt vagyunk a Földtől több mint négy fényévnyire minden segítség nélkül. Már semmit sem tehetünk.

    Felsétáltunk a sziget legmagasabb hegycsúcsára, és ott körbeültünk törökülésben. Volt, aki imádkozott, volt, aki sírt. Lepergett előttünk a földi és az itteni életünk minden egyes pillanata. A volarok mellettünk összebújtak egy kupacba, és így várták a végzetet. Már csak nyugalom és beletörődés sugárzott belőlük. Talán azért ilyen nyugodtak, mert hisznek a túlvilágban. Vagy talán csak a halált természetes és elkerülhetetlen eseménynek tartják. Nem éreztük át teljesen egymás érzéseit, nem láttunk bele a másik fejébe, de mégis szükségünk volt a többiek jelenléte. Nekem jól esett, hogy Lisát vigasztalhattam, amikor sírt. Közben elgondolkoztam azon, hogy valójában a halál lehetősége benne volt abban, amire vállalkoztunk. Nem kicsit veszélyes feladat egy teljesen új technológiát kipróbálva elutazni egy másik Naprendszer ismeretlen bolygójára. Kalandvágyó, kíváncsi őrültek álma. Mi már megtettük a szolgálatunkat a Földnek, és a saját álmunkat is valóra váltottuk, feladatunk itt véget ért. Beletörődtem sorsomba, de a volarokat és az otthonukat nagyon sajnáltam, mivel az exobolygó olyan volt, mint a Paradicsom, amit a Bibliában megírtak. Sehol rohanó, feldúlt, erőszakos, önző emberek, mindenhol Isten. Ezt jelentette számomra ez az elzárt hely, még úgy is, hogy nem voltam mélyen hívő ember. 

     Könnyes szemekkel néztük végig a béke földjének pusztulását. Az aszteroidák sorra csapódtak be és zúztak porrá mindent. A Proxima Centauri halványan pislákolt a haldokló bolygó felett. Vörös fénye megvilágította a hegycsúcsot. Mi továbbra is ültünk néma csendben, lehunyt szemekkel, mozdulatlanul. Egyszer csak belekapott a szél a hajamba. Kinyitottam a szememet, és oldalra néztem. Azt hittem, hogy csak képzelődök. Ez már talán a másvilág! Tőlem pár méterre egy hatalmas űrhajó landolt a talajon. Hasonló volt ahhoz, amivel mi érkeztünk annak idején ide, bár nagyobbnak és fejlettebbnek tűnt. Ekkorra már a többiek is feleszméltek, és ámulva néztek oda. Tehát ők is látják! Akkor ez tényleg a valóság, nem csak képzelődöm. Hamarosan az űrhajó ajtaja kinyílt. Egy ember lépett ki rajta. Egy földi ember! Megmenekültünk! Már majdnem két éve nem láttunk magunkon kívül más embereket. A férfi csodálkozva nézett körbe. Amikor kiszúrt minket, odasétált hozzánk.

    – Üdvözlöm önöket! George Milton vagyok a NASA-tól. Harminc másik emberrel együtt érkeztem a bolygóra.

    – Adam Szabó – fogott vele kezet Adam – Maguk akartak lakótelepeket építeni ezen a bolygón?

    – Igen, de úgy látom, ez már nem aktuális. Amikor az űrhajómmal az égitest légkörébe értem, megfigyeltem, hogy mekkora katasztrófa uralkodik itt, ezért eljöttem önökért.

    – Hogyhogy ilyen gyorsan ideértek? Az általam tervezett űrhajó típus legalább egy év alatt tesz meg négy fényévet, önök ennek ellenére alig nyolc hónap alatt megjárták a Naprendszer és az Alfa Centauri csillagrendszer közötti utat.

    – Az ön űrhajómodellje azóta komoly fejlesztéseken esett át, ráadásul jó néhány hálóteremmel is kibővítettük.

    – Remek. Köszönjük, hogy megmentettek minket – tette hozzá hálásan.

Fél órán belül már elhagytuk a bolygót. Ebbe az űrhajóba is belecsapódott egy kisebb meteor, de nem okozott súlyosabb kárt. A volarokkal együtt figyeltük a vezérlőterem ablakából, hogyan kerülünk egyre távolabb a pusztuló exobolygótól. Az égitestnek az utolsó kegyelemdöfést egy óriási meteor becsapódása adta meg. Mi hibernáltuk magunkat, és egy év múlva már viszont láthattuk otthonunkat, a kék bolygót.